Dr. Túri Zoltán klinikai pszichológus, pszichoterapeuta
Krusovszky Dénes: Fűcsomó
Azt álmodtam,
kinövök a földből,
fehér gyökérlábam fölött
zöld hajtásom kelt,
a sötétből a napfényre kitörtem
és csak nyúltam-nyúltam,
ameddig bírtam,
ám hiába vártam,
nem nyíltak szirmaim,
azt álmodtam,
kinövök a földből,
de nem virág voltam,
hanem fűcsomó.
Krusovszky Dénes: Kenotáfium
Az OPNI-hoz
Minden, amit valaha mondtunk,
hirtelen kiegészítésre szorul,
bármi, amibe fogtunk,
most felmentését keresi.
Akár egy harmonikában,
ez a húzás, ez a préselés,
és közben csak a levegő sípolása,
csak az egymásra szoruló rétegek.
Mert hiába is próbálunk eltitkolni,
megalázottságunk dísze,
súlyos salétrom palota,
te a város koronája vagy.
Árnyékodban nevelkedtünk,
rácsaidon keresztül néztük egymást,
tiszteltük és féltük a neved,
kamráidról álmodtunk éjszaka.
És a park, az egyre beljebb
szoruló erdő, a nedves, sötét liget,
hárman is kevesek voltunk,
hogy körülöleljük hatalmas fáit.
Aztán egy délután, a megdőlő
napsütésben saját árnyékunkba léptünk,
és közben hallgatott minden, így élt,
csak amióta pusztul, azóta hadar.
Ebből a takarásból figyeljük gyanakvón,
mi rezdül, mi torzul rajtunk,
ahogy terjedünk, ahogy burjánzunk,
a semmi megikrásodik odabent.
Régi tükörben csomósodik
koponyánkra az új arc ilyen kimérten,
s amíg a szélben az ablaktáblák összecsapódnak,
lassan megköt gödrében a szem.
De semmi szokatlant nem fedez fel,
egy nyári zápor kényszermosdatásba fordul,
egy búcsúölelés nehéz kérget növeszt,
és ránk záródik az este, mint a csempe.
Most tanuljuk visszhangos folyosóidat,
most értjük meg, a lehámló fal mit jelent,
és mi mást jelenthetne még,
ha felmondani elégszer jutna idő.
A város még kivár és szuszog alattad,
tűri a fülledt hétköznapokat,
és méltatlan ünnepeink közben is
inkább csak megfeszíti magát.
Csapzott utcáin egykori lakóid
elkeverednek észrevétlen,
a nyirkos tömegben legfeljebb elfojtott
dünnyögésük hallatszik.
Így értünk egybe végre,
többé már nincs ott külön és itt sincs,
csak üres termeid állnak még fölöttünk,
hiszen a város koronája te vagy.
Szolcsányi Ákos: A némák
Nehéz mindannyiunk nevében:
titkaink nem közösek. Két
macskánk és kutyánk elszökött,
mielőtt megszokhatták volna a
nevüket. Arra mentek barátnőink
is, a panel előtti kertből át az
úton, körül se nézve, erre csak
zajos autók járnak. Olvasói leveleink
elkallódnak, barátaink nem mi
vagyunk: amíg kórházban fekszünk,
nők ülnek helyünkre a kocsmában.
Csak azt gyűlöljük, ha leköteleznek,
csak az elvárásainkat szégyelljük.
Dolgaink nem szivárognak el,
mióta itt élünk, díszhelyen a
Madridból kicsempészett plakát,
nem jutnak át, valaha fogadalom,
de ma sem szerződés, hisz csak
sejtjük, hogy nem vagyunk
egyedül, ha egyszer nincs
bennünk semmi különös.
Szolcsányi Ákos: A vízjel
Ezen a képen rád nézek, a rendezői bal felé.
Alig lógsz be: a képernyőmön két centire,
ha öt fokot fordult volna a kamera, barátunk
kitörölte volna a képet és csinált volna egy
másikat. Mert rajtad a fókusz: az én fejem
épp felismerhető, csak emlékezetből tudom,
a pólóm mit reklámoz, nem látszik, kezemben
ég-e már az elmosódott cigaretta. A háttérben
éjszakai udvar, villanypózna saját fényében.
Rajtad kívül – csupa átmenet, lágy, mint a
folyóvíz a kárvallott kavicsok fölött, benne
mosolygok, mintha otthon. Nem tudom,
megtörtem-e valaha, vagy eleve azért vagyok,
hogy segítsem az elvegyülést, ahogy a só
eltűnik a forró vízben, a megölt szúnyog
porait eltussolja a kéz, az arcod pedig egyre
hasonlóbb lesz az enyémhez, ha egyáltalán
kinyomtatjuk ezt a képet.
Simon Márton: Elszámolás
Kemény Istvánnak
A templom, ahol felnőttem, bő kétszáz éve áll,
négy ajtaja közül három végleg bezárva,
kulcsait egy aggastyán dugta el, vitte sírba,
a negyedik, mint egy vészkijárat, már örökké
nyitva van. Fehér tömbje kiszáradt szappan.
Hideg titkaival nevelt és galambpiszkos lépcsőivel
nevelt, szagából van a lélek bennem, felnéztem rá
naponta, feljártam hozzá az első karzatra, ami
érdektelen volt, és a másodikra is, ami túl ijesztő.
A nyár, ahol most élek, nem hordoz jelentést.
Bizonyos részeiről a túlpartig látni, balról viharjelzés.
Séták vannak, hogy legyen majd mire mondani, hiányzik,
ha lesz vége, és valószínű lesz, a főleg sötét szobában
töltött napokat pedig befutja az arany, csupa esteli fény,
hogy bírni is alig lehet. Onnantól majd szeretni fogom,
de hát így megy ez. Persze, ha bármit, amit idefelé
jövet a földön találtam, nevezhetnénk nyárnak,
akkor miért éppen ezt ne. És voltaképpen panaszra
nincs ok, hirtelen ha kiderülne, hogy mindez csak
álom, felébredvén még örülhetnék is neki,
hogy semmi rosszabb.
Ami a kettő között húzódik, azt nevezzük jobb híján
életnek. Erkélyek és kanapék, sejthető titkok és
bizonyossághoz megszólalásig hasonlító félelmek.
A történet nagy részére nem emlékszem,
azt mondják, arra hasonlítok a leginkább.
Ha néha látom a templomot, még mindig elfog
az eszelős boldogság, bár tudom, azt a kusza,
dzsungelszerű kertet nekem kéne kiirtanom
és lebetonoznom, mind a négy hektárt. Minden
karácsonyfánkat kiültettük oda, aztán
évekig csakis szappant kaptam ajándékba –
ez már így marad, de ami komolyan vehető,
amúgy is elbírhatatlan, ami nem, az meg nem érdekel.
Tolnai Otto:
nyolcas
mi nyolcas
kérdem ijedten
ez a kis vasaló
közelebb hajolok
és valóban
a polc közepén egy kis rézvasaló
nyolcas
papi palástokat oltári csipkéket
vasaltak egykor vele az apácák
kihúzod csöpp rézfiókját
és bonbonnyi parazsat ejtesz
mekkora fiókja lehet a hetesnek
mekkora az egyesnek
mekkora parazsat kell az egyes fiókjába ejteni
az egyessel a kisgyerekek lelkét vasalják
majd kettőbe négybe
nyolcba hajtják
Borbély Szilárd:
Ha menni kell…
Ha menni kell oly jó volna még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó voln még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.
A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.
Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,
száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,
ha a csorgóból kőre hullt a víz,
mintha egy idegen bolygón, félig holtan,
megyek, mint akit csak a lába visz.
Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zenélő hangjai,
ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,
az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.
Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,
vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.
Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,
pislognak közöttük kíváncsi csillagok,
jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,
ha nem hozna ma erre utatok.
Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,
s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.
Nedves szemében bizonytalanság volt,
tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,
úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.
De visszhangzott a völgy. Ô térdre roggyant,
fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt,
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,
és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.
Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan s némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,
mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.
Az egyik cső még mindig füstölög.
Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál ...
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.
Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ...
Bocsáss meg, kicsi szüzem. bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.
Jónás Tamás:
Elmélkedés az örökkévalóságról
Tehát a tér nem örök.
Az anyag, az idő se már.
Isten nincs. De hát valami
csak van, ami
mégis, mindenek fölött
(vagy alatt),
minden pusztulás után is:
van,
marad.
Talán az, hogy
– hívjuk így – valami
– engedjük meg – bármikor:
lehet?
De hát mért van, hogy én minden reggel
mégis ugyanarra ébredek?
Mire készülődnek a szabályok?
Az elmaradt dolgok minek az áldozatai?
(E. miért nem szeretett belém?
Vagy mért nem mert szerelmet vallani?)
Van-e valami, ami tereli a vant?
S ugyanúgy van-e? Vagy jobban is talán?
S van-e benne hely, amelyben
a van nyomot hagyhat maga után?
S van-e valami nyelv, ami
örök, örökölhető,
amiből a gondolat, ahogy bekerült,
ugyanúgy jöhet elő?
S ha van valami, ami örökre van,
s van vele üzenni mit,
van-e közönség, aki kívánja, megérti
mondataink finomságait?
*
Maradjunk E-nél:
mert nem volt meg, megmaradt.
Lehet, hogyha van, ami örökre van,
csak úgy, hogy a nemlétben ragadt?
Hát ilyen ócska, kifordított játszma
lenne a világnak a rendje:
ami örökre szól, az idők végére várna,
s ami pusztulni akar, lenni igyekezne?
Ami szép és jó,
kívánatos testnek és léleknek,
szörny mind, pokolra való,
s akik szeretnek, bűnösök, tévednek?
S aki maga ellen van, pusztulásra, itt,
mért pompázik, ha virág,
mért örül-szenved, hogyha imád,
s ha szép, mért csábít, mutogatja bájait?
*
S ha megéri lenni,
miért van, hogy csak kevés éri meg
megérteni,
s még kevesebb meglátni, megérinteni,
amiért lenni lett?
Amiért
test, lélek
vesztének
ára semmiség,
olyan kívánatos vajon mi lehet?
Jónás Tamás: Önfeledten
A portelepre rácsődült az éjjel
formátlan tömbjeinek csapata.
A lakótelepre ráesteledett.
Szóval sötétben ballagtam volna haza,
ha lett volna haza, vagy legalább
valahonnan jöttem volna, mikor
az égen, túl a földi rossz sötéten
kigyúlt szerelmem csillaghalmaza.
Szerelmemé, a nőé, sose tudta,
hogy őt látom egy galaxisban is,
bár csalt a látszat – csak pont volt a rendszer –,
az volt igaz, és minden más hamis,
hamis az utca, bánatom se fényes,
nyugalmam játszott volt, féltem nagyon,
zsebemben sok pénz, majdnem semmit értek,
s tudásom sem volt éppen nagy vagyon,
hajam még hosszú, fényes, dús, de nem volt
illata, már nem jelentett semmit,
vad érzelmekről árulkodtak, ám
hamisan a felesleges centik.
Csak bárki voltam, nem voltam tehát, csak
lehettem volna talán én, ha van
tudásom önmagamról, s nem a látszat
kínoz lenni, vagy: nem hatalma van,
csak lehetőség látszani, kísérlet
lehettem volna, ám így csak eset:
szerelmem apró csillagrendszerével
gyulladtak ki a csillagrendszerek.
A lakótelep én voltam, az ég ő.
Közöttünk köd, sötét – történetek.
Így lehetett negyed hétkor késő:
te nem voltál velem, csak én veled.