Dr. Túri Zoltán klinikai pszichológus, pszichoterapeuta
Darvasi László:
A fuldai Kékvízesés
Baka Istvánnak
A nevem doktor Jákob Waase, és nem vagyok hivatásos elbeszélő. Meglett öregember vagyok, akinek a fejét régtől dérrel borítja az idő, s most, ahogy fogom a tollat, és rovom e sorokat, összeszorítom az ajkamat a fájdalomtól, mert minden mozdulat, még a nyakam tartása is fáj, hasogat a homlokom, a gerincemben meg-megroppan a mészkukac, és még az is fáj, ahogyan múlik az idő, ahogyan árnyékok úsznak ide-oda a szobámban, és kint, a kertutat elöntő hirtelen fény is fáj, ó igen, fáj kedves galagonya bokraim szelíd remegése, ám a legnagyobb szenvedést az okozza, hogy el kell mondanom ezt a történetet.
Fájnak a szavak.
Az idő is fáj.
De nincs súly, amit érdemes lenne hordozni tovább.
Beszélek tehát. Nem ismerem leendő olvasómat, nem ismerem célomat, küldetésem tartalmát, s voltaképpen a legnagyobb tanácstalansággal állok e türelmetlen s egész bensőmet átmaró késztetés előtt, amely munkaasztalomhoz parancsolt, s újra és újra átvizsgáltatta velem évekkel ezelőtt készített feljegyzéseimet, Kathrin Kunze töredékes és csapongó naplóját, Liza Stühlhof gyönyörű leveleit, a fuldai törvény embereinek és egyéb szemtanúknak a beszámolóit, Franz Marcksnak, a vierzehnheilingeni molnárnak az elbeszélését, vagy a korán megboldogult Peter Stromm gondos jelentéseit, és még sok névtelen polgár hozzászólását is, egyszóval nem tudom, mi ez az erő, amely papírt és irónt adott a kezembe, és mondatról mondatra közelebb visz valamihez, amit pedig éppen a szavaimmal fedek el, csak hogy láttathassam.
Vigasztalan vagyok, holott csodálkozom.
És mégsem tudom.
Mintha évek óta várakoztak volna bennem ezek a mondatok.
A mondat, ha néma a száj, a lélek vizében hallgat, és nyugtalan fényből van.
És az én ajkaim idáig hallgattak, mint hallgattak évekig Kathrin ajkai az ispotály fehér falai között. És én megöregedtem, és mert nemsokára meghalok, hát mesélni kezdek. Kathrin Kunze és Liza Stühlhof helyett is mesélek, talán. Jól van ez így, belenyugodtam, nem lehet másképp. És mert nem kedvelem a feltételes módot, ezért a bizonytalanságnak eme jótékony s főképp gazdaságos formáját lehetőleg mellőzni fogom, habár, mint mondtam, nem vagyok hivatásos elbeszélő, mégis mindazon eseményeket, melyekről ismereteim homályosak és kiegészítésre szorulnak, nos hát mindezen hiányokat szükségből, mindazonáltal képzeletem kellő alázatával és főképpen mértékletességével igyekszem pótolni. Néhány jelentéktelen epizódot elhagyok, hogy szebb és összefogottabb legyen a múló idő. Nem jelöltem ki tabukat, tiltott és kerülendő témákat. Orvos vagyok, nálamnál senki se tudja jobban, hogy az emberi test szép, s főképpen működése közben csodálatos. Lélegzés, pillák rebbenése, az öröm fodrozása a bőrön. S hiába mondanak mást, a lélek együtt kalandozik a testtel, és olykor ezt a legnagyobb boldogsággal és helyesléssel teszi. És én, Jákob Waase, a freiburgi ispotály nyugalmazott igazgatója, megcsodálom az emberi szerkezet azon történéseit is, melyeket látva pedig némelyek lehunyják a szemüket és megborzonganak, és szótlanul menekülnének. Holott menekülés közben védtelen igazán csak a lélek. Én szembe állok a világgal, ahogy tettem egész életemben, hogy lássak. Kathrin első éjszakája a fogadóban, hát elmondom ezt is. Mert elhallgathatok-e olyas részleteket, melyek vágyakról és szenvedélyekről szólnak, még ha a pusztulás felé sodortak is embereket, akiket szeretünk? Nemde a szenvedély a főszereplő Kathrin Kunze történetében. Én nem akarom eldönteni ezt. Kathrin Kunze szülei már nem élnek, s mire az én mondataim napvilágot látnak, nyelvem íze burjánzó temetői borostyánban kering. Talán a molnár kislánya, ő még él valahol Jéna határában, szőlőindát csipked, kukoricát kapál, és már nem emlékszik a különös kisasszonyokra, akik sört lefetyeltek és pálinkát kortyoltak, és meleg lisztbe dugdosták fehér karjaikat.
Marad a tanulság, amely mondatokból áll.
És marad a szeretet, amely könnyekből áll, s amely könnyeket talán helyettem ejt majd valaki.
Az én szemem száraz, mert látnom kell vele.
A vierzehnheilingeni búcsújáró templomot, melyet a hírneves Balthazar Neumann munkálatai nyomán e történet kezdetén adtak át Istennek és a gyarló embereknek, Jozef Kunze ajánlotta a nagybátyjának. A fiatal és szenvedélyes Jozef ez idő tájt az egyetemen tanult, s elragadtatott, csapongó leveleket írt Jénából, a pezsgő szellemről, a jénai kisasszonyokról, a szőlőmunkások gerendás házairól, a Saale folyóról, amely olyan volt az alkonyati fényben, mintha könnyű aranyport szórtak volna a habokba. Pedig Jozef csak annyit akart, hogy a tanácsos, az én drága fiatalkori barátom, akit halálos kór gyötört, kimozduljon Württembergből, Freiburgból, utazzon, bízzon és felejtsen. Nem tudom, Jozef hogyan és kitől szerzett tudomást nagybátyja betegségéről, mindenesetre e halálos betegségnek és Jozef kitartó erősködésének, sokadik sürgető levelének köszönhető, hogy Kathrin és Liza megismerték egymást. Mert a végzet olykor jószándékkal kezdődik. Jozef sokat írt ezekben az időkben a nagybátyjának. Ha a badeni és az oosi hőforrások nem használtak a beteg testnek, majd használ az északi lég. Frank erdők hideg szele számtalan betegből kiűzte már a lázat, a forróságot és a csontokat emésztő tüzet. Mit lehet tudni, talán még nincs minden veszve, és takaródét fúj a kór. Vierzehnheilingenről különben is csodákat mesélnek. Ha valahol, hát akkor ott jobban hallgat ránk az Isten. Akarj naiv lenni, és elhiszed. Mozduljon ki Helmut von Kunze tanácsos Freiburg városából. Utazni kellett tehát, talán valóban az utazás kedvéért, még ha a mi békés és szabad szellemű hercegségünk jókora távolságra feküdt is Türingiától, Frankföldtől. Jószerivel az egész Némethont kellett átszelni a Neumann mester templomáért, aki, mint hallottam, már nem érte meg, hogy a búcsújáróhely teljes pompájában ragyogják előtte, még az építkezés befejezése előtt elhalálozott. De az én barátom, Helmut von Kunze tanácsos, még látta ezt a templomot, amely szépségben és kellemben talán vetekedett Erős Ágost ragyogó drezdai vigadójával. Kathrin persze nem értette, miféle szükségtől hajtva vág neki egyszerre a család egy ilyen nagy és megterhelő útnak. Apja sápadt volt és eltökélt, anyja idegesítő lelkesedéssel mutogatta a táj látványosságait. Száraz késő tavasz volt abban az évben, nem szeszélyeskedett április. A május is úgy múlt el, mintha zavarban lett volna a zöld, pedig csak szomjazott. Június meleg volt, esőtlen és érdektelen. Por szállt, kavargott át a napokon, és a szelekre is valami rossz, irigy kedv tört. Utazni nem mindig jó. Az utak kíméletlenül ráztak, a fák tömött, nehezen lélegző lombjai között a napok múltával mind több lett a homály, és tudnivaló az is, hogy észak felé haladva egyre több kétely marja az embert, ha nincs kit megszólítania. És Kathrin, akit egyik pillanatról a másikra kiszakítottak békés nyugalmából, nem beszélt a szüleivel. Kathrin úgy élt eddig, s ezt magam is tapasztaltam a Kunze családnál tett látogatásaim során, hogy nem ismerte sem a figyelem, sem a félelem erejét, mely olykor az egész lelket átitatja. Kathrin von Kunze könnyű és felszínes benyomásokat, elröppenő hangulatokat ismert, melyek, hiszen ezt jól tudjuk, sosem hagynak maradandó nyomot a világban. És most valami történt. Mert ahogy utaztak mind beljebb és beljebb Némethon szívébe, a lányra rátört a magány. Olyasmi érzés ez, mint amikor az ember aláfekszik a csillagos égboltnak, és csak néz, és néz, nem gondolkodik, mert jaj, hogy is lehetne gondolatokkal lázadni a hunyorgó csillagrajzok alatt, hogyan lehetne akarni, és vágyni bármit is, igen, olyan ez, mint amikor elvész a test, az arc, mert a magány felold mindent, ami a különbözőséget hirdeti, és a szív kútjába csorog, csorog a mindenség vize.
Hetekig tart az út.
Érintik Ulmot, Augsburgot, Münchent és Nümberget. Kathrin rosszul érzi magát a zajos nagyvárosokban. Sokat és keservesen sír ezekben a napokban, igaz, csak titokban, nem akar az apja előtt gyengének és elesettnek mutatkozni. Jozef Jénában várja őket, honnan néhány nap múlva továbbutaznak Vierzehnheilingenbe, ám a fiú láthatóan ideges, s csak néhány napot tölt velük. A család a búcsújáróhelyhez közel fekvő csinos fogadóban száll meg, az épület felső szintjén. Kathrin külön szobát kap a folyosó végén, s az ablakból rálát a muskátlis udvarra és az erdőre, amely fiatal bükkössel kezdődött ezen az oldalon. Nem értik, Jozef miért hagyja magukra őket ilyen váratlanul, de a Kunze család már hozzászokott a fiú tapintatlan szertelenségeihez. Weimarban várják, halaszthatatlan ügyben, szabadkozik Jozef. Valami egyetemi mozgolódás, mondja. ígéri, visszatér hamarosan. Aztán persze nem tér vissza. A fiú még óvatosan félrevonja Kathrint, aki így, a búcsúzás kényszerű perceiben tudja meg, hogy az apja milyen beteg. Jozef gyengéden szorítja Kathrin kezét, de már nem szól többet. A lány nézi az apját, aki nem messze áll tőlük, fűszálat rágcsálva bámulja a fogadó istállóját, ahol lovakat abrakolnak és nagyokat röhögnek a lovászfiúk.
Nos tehát éppen itt, a vierzehnheilingeni búcsújáró templomnál találkozik Kathrin először Liza Stühlhoffal is. Július vége van, délidő, a harangozó már számol magában, markolja a kötelet és húzódzkodik. Aznap még kíméletlenebb hőség tör a vidékre. Kathrin úgy érzi, hogy Frankföld lankáiból a hőség kiszív minden esendőséget, s csak az emberek pőre szenvedése izzik, kavarog a tájban. A tanácsos és a fakereskedő családja csaknem az első harangkondulásra lép ki a templom előtt elfogyó tölgyesből. Nem messze, bokrok tövében bajor földmunkások falatoznak. Kathrin hirtelen megérzi a nehéz sonkaillatot, és ez most jó. Helmut von Kunze freiburgi tanácsos és Ludwig Stühlhof fuldai fakereskedő egymás felé bólintanak. Mivel nem ismerik a másikat, a tanácsos mosolyog is, s ettől a fakereskedő, ez a robusztus, fehér bőrű ember zavarba jön. A hatalmas ember árnyékában Kathrin ekkor pillant meg egy lányt, igen, ő az, Liza Stühlhof. A lány szőke hajfürtjei előtt méh zümmög. Kathrin látja, milyen sárga és duzzadt a méh potroha. Liza azonban nem törődik a rovarral, és nem törődik az apja ingerült pillantásával sem, amelyet a lányának címzett figyelmeztetés éppúgy átszínez, mint a társadalmi ranglétrán hirtelen felkapaszkodott emberek szorongása, ha a gazdagság pénzben nem mérhető erejével, magával a méltósággal találkoznak, ezzel a számokkal és mértékegységekkel ki nem fejezhető erővel, hiszen a szalvéta helyes emelése vagy a pasziánsz negyven év felett is megtanulható, ám az rögvest kitetszik, hogy a váll tartását francia nevelőnők vagy farönkök igazgatták. Meg aztán egy arcnak sem mindegy, hogy gyertyáktól, könyvtárszobák, ligetek, kastélykertek ragyogásából, vagy tölgyek szűrte fényből, röpködő faforgácstól tanulta a napvilágot, az időt és az élet szeretetét. Pedig az én barátom, Helmut von Kunze nem volt gőgös ember. Legföljebb tartózkodó, és a foglalkozása révén gondosan takarékos, mely tulajdonságát némely rosszindulatú polgárok a gőg merevségének vélték. Talán ezt érzi Ludwig Stühlhof is.
Liza apja hiábavaló zavarán nevetgél.
Gőg? Sápadt úrhatnámság? Ugyan. Hiszen ahová tartanak éppen, a templomban, nos hát ott úgyis mindenki egyenlő.
Liza lemarad kissé, napernyőjét leengedi, megáll a tisztáson, fürdeti arcát az éles fényben. Lehunyja szemét, és hagyja, hogy a homlokára szálljon, majd a szemhéjáról az ajkára másszon a potrohát emelgető rovar. Liza arcában még ott a gyermekek önfeledtsége, gyanútlansága és ártatlansága. Jaj, ki ez a lány? Kathrin szeretne hozzá szaladni, szeretné átölelni. Olyan heves, váratlan és önző ez a vágy, hogy hangosan felnevet ő is, de azonnal belepirul a kuncogásba. Kunze tanácsos csodálkozva néz a lányára, de nem szól. Már a templom bejáratánál állnak. A méh Liza Stühlhof arcán jut be a templomba, és amikor a fuldai fakereskedő egyetlen lánya kimondja az Amen-t, a bogár a Jézus helyett keresztet cipelő Simon festett faszobrára száll. Kathrinnak úgy tetszik, Simon a megszólalásig hasonlít rám, Jákob Waase igazgatóra, aki a freiburgi ispotályt vezeti, s akivel az apja gyermekkori jóbarátok.
Köszönöm, Kathrin, kislányom, hogy eszedbe jutottam.
A hajnalról rigó énekel a legszebben.
Közel az erdő a fogadóhoz, a zöld egyetlen hatalmas élőlény. Kathrin sokáig az ágyában marad. Aztán reggel, amikor a hirtelenszőke szláv cselédlány megkopogtatja ajtaját, s tejet és meleg kalácsot s kis pöttyes csuporban szederlekvárt hoz, Kathrin már azon tűnődik, hogy az előző nap valami elkezdődött az életében. Volt mélység a talpunk alatt eddig is, vagy csak a tekintetünkkel nyitottuk meg? Lám csak, miféle érzékeny szerkezet az emberi lélek, amely már akkor jelt ad, amikor az igazi jelek még a dombok túloldalán, kutakban, folyók mélyében, hunyt szempillák mögött rejtőznek. Csak egyetlen igazi titok van, és ez a titok az ember, aki szeret. Kathrin megsimogatja a cselédlány arcát, aki belepirul a váratlan mozdulatba.
Kathrin aznap délelőtt a fogadó udvarán olvas.
Szeretni kell a fényt, az emberek illatát és sóhajtásukat, ezt gondolja, miközben az ólomnyomatok szürke sorát bámulja, sorokat, amelyek vezetnének az életben, mégsem lapoz. Kathrin tizenöt éves, s mint a fiatal lányok általában, a hajnaltól fellelkesül, a déli verőfényben zavarbaejtően tevékeny, a naplementétől viszont elkedvetlenedik. Az ilyen fehér bőrű, fiatal teremtményekre mondják kedvtelve az emberek, hogy tiszta, mint a forrás vize, s közben megmosakodnának benne. Most a fogadós fia kicsi fatányérban jégkockákat tesz mellé, a göcsörtös falócára, s mindig úgy ügyeskedik, hogy hozzáérhessen a lány szoknyájának szegélyéhez. A gyermek tíz esztendős lehet. Szeplős, szőke, és pelyhes a karja. Kathrin majdnem megsimogatja a fiú fejét, amikor meglátja, a piros forradást, melyből még kifehérlenek az elnagyolt varrás cérnanyomai. Karthrin észreveszi, a gyermek úgy tartja a fejét, hogy ő lássa ezt a sebet, lássa fülének hiányát, s mintha dicsekedne is kissé, mintha magával a rettenettel szembesítené a lányt, ami már végleg az övé, mert a testébe költözött, hiszen ő megküzdött a fájdalommal és a csonkaság belátásával, aminek a belátásához ez a fehér bőrű és sápadt kisasszony úgyis gyenge lesz.
Kathrin megsimogatja a fiú fejét, s amikor ujjával körbejárja a sebet, a fiúcska felszisszen. Lizát a kovácsok kiáltozása csalja ki az épület elé, szoknyáját emelve mégis úgy ereszkedik Kathrin mellé, mintha régóta ismernék egymást. Köszön, és a templomról kezd beszélni. Hiszen Bajorországban meg Svábföldön épülnek ilyen templomok. Hallott ő is a templom csodatevő képességéről. Betegeket és halottakat támaszt fel. Egyszer egy fuldai özvegy itt imádkozott a fiáért, aki nyomtalanul eltűnt. És a csoda megtörtént! A fiút néhány nap múlva látták Würzburgban. És milyen jóképű Isten embere, a fiatal pap! Kathrin csodálkozva látja, hogy a lovászfiúk elcsöndesednek, és mintha nem lenne szabad, feléjük pislognak.
Vajon mi a furcsa e két fiatal lányban?
Természetes szépségük?
Összetartozásuk váratlanul feltörő melege?
Parasztfiú lépdel egy közeli major felől, tejet hoz. A tisztás sarkánál, hirtelen abbahagyja a fütyörészést. A csuprokat a küszöbre teszi, bekopog a fogadó ajtaján, és úgy fut el, mintha valami rossz elől menekülne. Liza felnevet, utána kiált, aztán elkéri Kathrintól az Evangélium kicsiny, bőrkötéses könyvecskéjét. Beleolvas, megvonja vállát és visszaadja. Kézfeje fehér, kicsi és remeg, mintha örökös izgalom paskolgatná. Kathrin hirtelen közel hajol Liza arcához. Szempilla pereg az arcbőr foltos márványán, de mintha súlya, mintha akarata lenne ennek a szempillának. Kathrin úgy tartja a könyvet, hogy belesodorhassa a lapok közé. Ám este hiába keresi a szempillát. És nem érti, miért dühöng, miért csapkod, miért fakad sírva. Gyertya imbolygó fényénél nézi tükrében az arcát. Az Evangélium pedig háromszor is a keresztet átvevő Simon történeténél nyílik ki.
Én, Jákob Waase, akire a sors azt a penitenciát rótta, hogy ezt a történetet megírjam, nos én Liza Stühlhofot sohasem láttam. A fuldai törvényszéki orvos feljegyzése rajtam nem segített volna, de a rézkarc, melyet Helmut Stühlhof mutatott később, oly láttató erejű volt, hogy a lány életnagyságban áll előttem most is, miközben alábbhagy a fájdalmam, s helyette valami szánalmas kétségbeesés kezd kavarogni a szívem körül.
Mire fel ez az egész?!
Erőt veszek, mégis. Esteledik a szívemben, de jaj, mégis mesélni kell tovább. Némelyek csak azért élnek, hogy megírják mindazt a jót és rosszat, amit mások megcselekedtek. Drága kicsi Liza. Amikor a szörnyű bűntény után nem sokkal újra meglátogattam Ludwig Stühlhofot, a fakereskedő egy gondos vonalvezetésű, művészi rézkarcot mutatott a lányról. Az a hatalmas és életerős ember, akin nem fogott dőlő fa, fűrész foga, uzsorás ravaszság, belerokkant a történtekbe. Liza tizenhárom évesen állt modellt, éppen egy évvel az utazás előtt, s a rajz egy névtelen stuttgarti mester nem túl eredeti, de pontos munkája volt. Mosolygott Liza, igen, és éppen ilyennek képzeltem, világos hajú lánynak, a homloka magas és fényes volt, bőre fehér, mint a tej, itt-ott a szeplőhöz hasonlatos apró foltocskák pöttyözték. Hiszen addig csak a Kékvízesésben láttam, és annál megrendítőbb látványt, bár doktor vagyok, keveset éltem meg életemben. Mintha túl sok fény lett volna ebben a lányban. Kathrin haja, ezt jól tudom, göndörbamán hullámzott kicsi korától fogva. Termetük hasonlatos, Kathrinnak talán szélesebb a csípője, viszont Lizának óvatosabban domborodtak a mellei, diómellek, így mondaná ezt a pórias köznyelv, s Kathrin írta is a naplójában, hogy Liza a karjait néha keresztbe fonta a mellkasa előtt, hosszú, fehér karjai voltak Lizának, a kézfeje viszont apró, nyugtalan, mintha folyvást meg kellene érintenie valamit.
Kathrin szemeiben mélyebb volt a nyugtalanság.
Liza szemeiben több volt a titok.
Mosolyognom kell.
Éppen Jakab napján a lányok kirándulni mennek. Liza könnyen öltözik, holott az idő korántsem olyan fényes, a meleg is enyhült, viszont az igaz, hogy a felhők barátságos hullámokban, laza rakodásban terítik az égbolt peremét. Itt- ott felkéklenek az ég távoli tócsái is. A lányok úgy hallották, hogy a közelben, a völgy túloldalán vízimalom működik. Az erdő partján kérges arcú, mogorva favágó igazítja el őket. A patakpart emelkedését kövessék. Mindig a víz mentén, felfelé. Nagyokat ne lélegezzenek a kisasszonyok, csak óvatosan, csak megfontoltan, mindig ugyanakkorákat kortyoljanak a hűvös erdei légből, bármilyen vad is az emelkedő. Ha a bozótos, vagy a csalán oly sűrű, hogy a patak mentén lehetetlen tovább jutni, kövessék a vízcsobogás hangját. Haladjanak akkor is tovább, ha úgy sír a víz, akár az eltévedt gyerekek.
Liza gyantát kapar a férfi zekéjéről, aztán virágot tűz a hajába, és arra kéri, soha ne felejtse el őket. Még sokáig hallják a szenvedélyes fejszecsattogást. Az erdőben a lányok úgy kiáltoznak, mint a gyerekek. Fatörzsekbe kapaszkodnak, arcukat mohapárnához szorítják. Liza kacagva meghempereg a meleg fényfoltos avarban, s egy pillanatra magához öleli Kathrint és a nyakára csókol.
Liza szája meleg és kétségbeesett.
Olyan a malom a tisztásról, mint valami papírépítmény. Mint valami gyerekjáték, papírmakett, a boldog nevetés remegéseivel körülvéve. Ó, nincs is ilyen. Csak a lélek túlhevült, az képzelődik. Kathrin, amikor megpillantja a malmot, arra gondol, hogy túlontúl gazdag a világ. Arra gondol az én tanácsos barátom egyetlen lánya, miközben társnője meg-megremegő kezét szorítja, hogy nem kellene ennyi gazdagság. Mert sok ez, kibírhatatlanul sok, hogy örökké dönteni kell, igent és nemet mondani, sok a bizonytalan természetű gazdagság, hogy minden, de minden érintésre és szavak melegére vár, jaj, mi ez az egész, ha nem valami csapda, valami kétes értelmű pazarlás, amibe mi, emberek bele vagyunk kényszerítve, csak mert így könnyebb a bukás, könnyebb az elveszés.
Lám, ez a történet is micsoda.
Ha Kathrin és Liza túl sokat akartak, sokat kell akarnom nekem is, és nem azért, mert így döntöttem. Más döntött helyettem, mint ahogy Lizáékról is más döntött. Sors, Isten parancsa, elrendelés? Orvos vagyok, bizonnyal mégsem tudom. Annyit mondok, én, Jákob Waase, hogy legyen az emberben meleg a vér. Tudjuk, mi a jó, és tudjuk, mi a szükségszerű, magyarázkodni már nincs erőnk.
A lányok hirtelen megindulnak a malom felé, s Kathrin újra megérzi Liza testének felhevült, édes és forró páráját, és ettől végképp elgyengül. Kanyargós ösvény fut a malom felé. Partján páfrányok magasodnak, lapulevelek terülnek. Kathrin lemaradva követi barátnőjét, figyeli, hogyan ring a csípője s a válla.
A molnár nagydarab, kedélyes ember. A malom udvarán áll, a lányokat bámulja. Langyos, jószagú liszttől porzik az arca. A lányok szomjasak, inni kérnek. Mert a molnár nemcsak molnár! Sörkifőzdéje is van. Főz mézsört, és főz barna sört is, és ha arra támad kedve, könnyű világos sörben áztatja a lábát.
A lányok gurgulázva nevetnek.
Jó ez? Hasznos ez?
Ó, hogyne, igen, igen. A muskátli levelére is jó a sörhab, hogy fényesebb legyen.
Hát akkor a lába ujján is fényesek a körmök?
Azok, persze hogy azok!
Nem sárgák?! És nem törnek, nem szakadnak?!
Hah, még mit nem! Megvizsgálják a kisasszonyok?
Nagyokat nevet a molnár is. Szeme csillog, mert keveset sírtak azokkal a szemekkel. A komlót a közeli faluból veszi. Nem is veszi, lisztért cseréli. Olykor kap dohányt is, meg posztót, karmazsint, kordovánt, szattyánt, török cukorkát. Mégsincsen rossz foga a molnárnak, megmutatja. Csattog, csikorog az a fogsor, mint az egymásnak ütögetett mészkövecskék.
Hamm, hamm, kisasszonykák.
Hanem ünnepekkor búzapálinkát is főz a molnár. A fia dragonyos Frankfurtban. A nagyapja is itt, ebben a malomban őrölte a búzát, és az apja is ezt a mesterséget vitte tovább. Ó, hiszen a molnár apja kővel a jobb oldalán tanult meg járni, mert balra lejtettek a léptei. Odakötözték azt a követ, és még mindig megvan a padláson. Mutatja a molnár a sárga agyagutat, ami a falu felé fut és a fenyvesbe kanyarodik. Két szekér is elfér az úton. Ezen az agyagúton tanult a családja járni. Száz éve, nem is, miket beszél, legalább másfélszáz éve élnek itt. Már a nagy háború idején errefelé éltek, amikor Gusztáv Adolf zsoldosai sanyargatták a népet. Tudják meg a kisasszonyok, hogy a környék legjobb molnárja, a neve Franz Marcks, igen, ez a drága jó ember is itt botladozta az első földi lépéseket.
Na de ki az a Franz Marcks?
Én, én, én, kisasszonykák, és ezen a mondaton újra nagyot kacag a molnár, majd tiszta kötényt köt, hogy a legnagyobb kriglikben sört hozzon a különös kisasszonyoknak. De még visszafordul.
Keserű sört vagy édes sört hozzon?
Pincehideget és keserűt!
A sárga hab végigcsurog a korsók oldalán. Gyereklány szalad a nagy darab emberhez, babája fejéről leesett a kóc. Szipog. Nyulacska arca van. Margitnak hívják, Margitkának. Liza felkacag, két kézzel emeli a kriglit, a kislányra fújja a hab fölét, és olyan kortyokban issza a sört, akár a földmunkások. Aztán csuklik, és elpirul. Később pálinkát is isznak a lányok, rozskenyeret, szalonnát, füstölt sonkát, penészes, sós sajtot esznek. Egészen délen, a magas kantonok felé sárgállnak ilyen sajtok a kálvinista kézművesek asztalainál. A molnár felesége sántít, és tud egy dalt, ami a zsidó Süss Oppenheimerről szól. A parázna hazaáruló azzal kérkedett, hogy úgysem akaszthatják magasabbra, mint a bitó fája. Mégis magasabbra akasztották. Bitója aranyozott vasból készült, és valóban alapos munka volt. Akár egy torony, olyan volt az a bitó. Ám ez kevés lett volna, hogy a kérkedő Oppenheimert a szégyennel is büntessék, ha nem emelnek ketrecet a vasbitó fölé. Ebben a ketrecben szégyenült meg a zsidó Süss Oppenheimer. Az asszony valamikor Stuttgartban hallotta az egyszerű gúnydalt, akkor még fiatal volt, és nem fájt a lába.
Hiszen Kathrin is hallott erről az akasztófáról, egy alkimistának, a szerencsétlen Georg Honaeuemek emelték azt, aki két tonna arannyal csapta be a württembergi herceget. Mint a pikkelyek, úgy ragyogtak Honaeuer testén az aranyflipperek.
Liza is megszólal.
És az igaz, hogy a zsidók kiengedik a kisgyerekek vérét?
Liza mintha színészkedne.
Hogy jön ez ide, és különben is, hová gondol a kisasszony?!
De hiszen ő látott egy kapufeliratot Frankfurtban, ahol figyelmeztetik a polgárokat az izraelita veszélyre.
Butaság, butaság, butaság!
A molnár rettentő dühös, és a malomba zavarja az asszonyt, aki gyorsan visszabiceg, és csak a patak fölött ívelő hidacskáról néz vissza. Sír. Mintha le akarna esni, úgy fogja a fájós lábát.
A lányok kézen fogva, dalolva érnek haza.
Esteledik, nyúlnak az árnyak, kialszik a tisztások fénye, s bár a lányok nem beszélnek róla, mint valami kutya, nyomukba szegődik a félelem. Ludwig Stühlhof árnyéka a fogadó udvarán magasodik, s amikor a kipirult, nagyokat lélegző, még mindig mámoros Liza eléje ér, keményen arcul üti a lányt. Liza nem mozdul, nem kiáltozik, nem sír, olyan az alkonyati fényben, akár egy porcelán szobor. Mintha visszafojtott, nehéz tűzzel formázott lélegzetből lenne vékony, törékeny alakja. Kathrin dermedten figyel. Liza apja szótlanul sarkon fordul, vállával eltaszítja kezét tördelő asszonyát, s nehéz léptekkel bemegy a házba, honnan sokáig hallani a lépcsők dühös recsegését. Stühlhofné átöleli a lányát, de Liza nem mozdul.
Kathrin éjszaka felriad.
Valaki telezokogja felhőkkel az éjszakát, és a szél is olyan, mintha kutatna valami után.
Kivel beszélget az erdő.
Szél, szél, ne gyere közelebb.
Kathrinnak a kirándulás éjjelén eszébe jut a molnár kislánya. Margitka a kóc- babával. A félénk nyulacska arc. Aztán eszébe jut Kathrinnak Szent Margit legendája. A tanácsos lánya azon tűnődik, szabad-e puszta kézzel érinteni a gonoszt. Vagy csak meggondolatlanok voltak a legendaírók? Hát a fény nem meggondolatlan, amikor az ember társául szegődik, s vele tart a lélek mélyébe, hogy a legnagyobb borzalmakat láttassa?
Ahogy várható volt, elromlik az idő.
Ludwig Stühlhof mégis elkocsizik. Üzleti ügyei szólítják. Kathrin látja az ablakból, milyen ingerült. Sárga az arca, mintha őt is betegség gyötörné. Mégis inkább a kedv, a kedély, az a beteg. Ilyenkor jobban kell vigyázni a lélekre. Egész nap esik. Kathrin is rosszkedvű, és csak egyszer mozdul ki a szobájából, de hiába megy fel Lizához, hiába kopogtat többször is, a fakereskedő lánya nem nyit ajtót. A szobában senki sem mozdul. Kathrin végül apjával és anyjával ebédel. Helmut von Kunze az ebéd végén váratlanul köhögőrohamot kap, hány, és folyamatosan rángatózik aztán, s a két nő addig szorítja a szenvedő férfitestet, míg az nyugtalan álomba nem ájul.
Délután katonák pihennek meg a fogadó udvarán.
A szürkén szemetelő eső szótlanná teszi őket.
Mint szürke függöny mögött mozgó távoli bábok.
Esik, esik, esik.
Az ilyen idő hasonlít leginkább a bűntudathoz.
Kathrin látja az ablakból, hogy Liza egyszercsak leszalad az udvarra, paskolgatja a fáradt, gőzölgő lovakat, homlokát a meleg tomporokhoz nyomja, és megnevetteti a katonákat, beszél, mutogat, és tejet, bort, kenyeret visz nekik. Később hosszú, bő köpenyében az erőre kapó Helmut von Kunze is lemerészkedik, s elmélyült beszélgetésbe kezd a katonák kapitányával. Nehéz, párától telt a levegő. Az erdő fölé nehéz vízfüggöny borul. És mintha soha nem mozdulna. Persze, utóbb mégis mozdul. A levelekkel kezdődik. Az eső alábbhagy, elhallgat az ég, és bár még a levelek ritka, súlyos csöppekben engedik el a párát, a láthatár peremén már vékony, világos csík jelzi, hogy a fény is kér a földből.
Fiatal katona sír az udvaron, haja a homlokába ragad.
Peter Bahrnak hívják ezt a katonát, utóbb megtaláltam őt is. Mert a névtelen türingiai útonállóról Peter Bahr, és nem Kathrin naplója beszélt. Liza aznap este megkeresi Kathrint, s ruhája fodraiból elővesz egy török kést. Az egyik dragonyostól kapta, akinek kifésülte hajából a bogáncsokat. A késen embervér barnáik Hírhedt útonálló volt, a katonák elfogták, s mert újra szökni akart, inait elvágták, aztán néhány földműves könyörgésére, ítélet nélkül fölkötötték. A férfi nem jajveszékelt, csak a lassan úszó felhőket bámulta, az ingjét levették róla, sovány hasfala remegett, mintha sírni akarna, mégse tudna.
Megbocsátásra várt?
Van egy határ, mely után a bűn se megbocsátható, és ott, akkor, az életfonal elmetszésének megszokhatatlan pillanataiban mindegyik katona tudta ezt, mondta utóbb Bahr.
Lám, és mégis. Mi ez a mégis, amire a megbocsátás egyetemes törvénye mégis úgy tekint, mint valami végső menedékre? Nem lehet, hogy a megbocsátás vágya mégiscsak a legegyszerűbb személyes önzés, személyes félelem és személyes gyengeség?
Liza a kést Kathrin asztalán felejti.
Vagy készakarva hagyta ott?
Kathrin sokáig bámulja a hidegen csillogó vasat, aztán utazótáskája mélyébe rejti. Éjszaka újra cseperegni kezd, majd eláll az eső, s a lassan vonuló felhők közül valamicske holdfény is lecsorog a vidékre. Bizonyára az éjszakában van a legtöbb illat. A tökéletesség ugyan nem fáj, viszont hideg, akár a halál. Kathrin az ablakban áll és mosolyog. Hálóruháján áthat az erdő hidege, s mint valami titokzatos állat lehellete, bokájától a melle udvaráig végigsimogatja a testét. Szeretnünk kell az erdőt. Az erdő szép és erős. És Kathrin ezen az éjszakán megteszi azt, amit eddig még soha. Óvatosan mozog a keze, meg-megremeg. Micsoda szerelem az ilyen. Kathrin végül akkorát sóhajt, hogy elgyengül a teste. Ujjait lassan húzza föl még mindig feszült hasfalán. A Hold fénye egy csiga útját ezüstözi ki a lány öléből. Mutatóujja megáll a mellek domborulatánál, és még sokáig mozdulatlan marad. Tudom, itt kellene befejeznem e részt, de újra és újra eszembe jut, hogy Peter Bahr tőrkése, melyet használtak már emberhúson, ott lapul Kathrin fodros ingecskéi között, és vár.
Én, Jákob Waase, azt gondolom, ha a történet a hol és a mikor metszésében egyetlen forró és kibírhatatlan pillanat, akkor csakis felfelé szabad törni, vagy engedni valamely örvénynek, és akkor esni, zuhanni kell. És ha a történet semmi kis pillanatok kényszerű sorozata? Ha sem a kezdetére, sem a végére nincs látásunk és nincs szavunk és csak annyit tehetünk, hogy egyszercsak elfoglaljuk valaki helyét, van néhány epizód, ami a miénk lehet, néhány rész, ócska kis részlet, és közjáték, amelyben a haladás iránya sosem emelkedik föntebb a parasztkunyhók nádfödeleinél, holott a szemek mindig az ég vagy a föld súlyos mélységeit fürkésznék. Pedig tárgytól tárgyig, naptól napig van értelme mindannak, ami az ember.
A katonák a napfelkelte szürkületében vonulnak tovább, s csak néhány köpenydarabot, hamunyomot és lóürüléket hagynak maguk után. Lassan és könyörtelenül kel a nap, és ez mégis jó. Fény és nyugtató meleg kell a nyugtalanító kérdések után. Liza már az udvaron guggol, vállán kendő, meg sem fésülködött. Kathrin megáll mögötte, aztán megérinti a haját. Liza egy bottal lóürüléket piszkálgat. Egészen közel hajol a földhöz. Visszanéz Kathrinra, mosolyog.
Hiszen még meleg, mondja, az arcommal is érzem.
Múlnak a napok, mintha számolni se kellene őket.
A lányok bebarangolják a környéket, sziklákat, szurdikokat, homokvölgyeket másznak, kései halvány pipacsot csokroznak déli dombhátakon, s egy fiatal, szakállas szekeres Altegönnába is elviszi őket. Olyan szép, hosszú szakállat nem is láttak még. Lehstenbe és Nerkewitzbe is elmennek aztán, és az emberek mindenütt úgy fogadják őket, mintha ajándék lenne ez a két lány, fehér és ártatlan bőrük, homlokuk tompa fénye, kacarászásuk, kiapadhatatlan kíváncsiságuk. A domburgi tűzvészről egy öreg takács mesél nekik.
Láttak-e már a kisasszonyok lovakat égni?
Mert a domburgi tűzvészen két fiatal kanca egymás mellett rohanva, vörösen lobogó sörénnyel, égő fáklyaként futott ki a városkából.
És megtalálták őket?
Soha többé, soha többé.
Csak a domburgi égen tűnik fel olykor, viharok, nagy esők után egy felhő, mely kísértetiesen hasonlít két egymás mellett rohanó kancához.
A lányok e történettől fogva még többet nevetnek, és kibontott hajjal járnak. Hiszen láttukra még a nerkewitzi mészégetők is felhagynak a munkával. A fű nem simul le utánuk, és a felhők is csak az ég pereméig merészkednek.
Kathrin a vierzehnheilingeni fogadóban egy éjszaka azt álmodja, hogy valaki fogja a kezét. Felébred, ám a szorítás nem enyhül, s ahogy a sötétben múlnak a percek, talán mintha még egyértelműbb lenne az érintés. Hiszen a világ is meg van érintve. Kathrin tágra nyílt szemekkel, mozdulatlanul fekszik tovább. Figyel. Pedig nem érez testmeleget, csak a szorítást érzi, az ismeretlen ujjak kíméletes, de határozott erejét. Milyen megnyugtató, hogy a szeretet fölötte áll a tapasztalat mindennapos hatalmának. Hiszen néha az idő is olyan, mintha sok figyelmetlenségre kényszerülne. Én, Jákob Waase is úgy éltem le az életem, hogy ami volt, azt nagyon és egészen akartam, de talán mégsem mindenáron. Talán bolond betegeimtől tanultam a határtalanság vágyát és a keserű haldoklóktól a korlátok keménységét. Kathrin von Kunze is megtanulta, amit meg lehetett tanulni. Nem hibáztatom. Én, Jákob Waase senkit sem hibáztatok. Kathrin egyszer, a vierzehnheilingeni malomnál megingott a sokaság súlyától, aztán elment az örvényhez és kitépte a szívét.
Kathrin tizenöt esztendős, amikor megismeri Lizát.
A fakereskedő lánya egy évvel kevesebb.
Nézem a kertemet, fejem felemelem a sorok felől, hogy lássam az alkony utolsó foszlányait, a piros hasadást, amely seb az ég testén, és búcsú, búcsú az ártatlanságtól, ha elöntenek bennünket a vágyak. Jön az éjszaka és bevarrja azt a sebet, de nyugalmunk mégsem lesz. Nos igen, talán az öregségre kellett vámom.
Látom a vierzehnheilingeni erdő fekete tömbjét a fogadón túl.
Látom a templom körül kavargó szelet, a szelet, a szelet.
Látom a fiatal, jóképű papot a füstölővel.
Látom Kathrin alakját a fogadó muskátlis ablakában.
Látom Lizát, ahogy áll a lovak itatója mellett, lent az udvaron. Látom, hogy percek óta mozdulatlan, csak a mellei emelkednek, és az ajka olyan fényes, mintha sokat nevetett volna.
Látom, hogy Kathrin nézi őt, drága barátnőjét, és elmosolyodik.
Látom, ahogy váratlanul délelőtt lesz.
Látom az udvaron a fogadósnét, énekel, és vajat köpül.
Mindent látni akarok, mint Liza Stühlhof, akinek ez lett a veszte, és mégsem hinném, hogy boldogtalan lett volna élete utolsó pillanataiban.
Várj még, halál.
Kathrin nem látta még ilyen megtörtnek az apját, mint ezekben a napokban. Helmut von Kunze mintha menekülne a fák tömött lombjai alól, hogy csak az ég távoli kékje legyen fölötte. Jár a templomba, napjában háromszor is ott térdel a feszület előtt. Néha hosszú és elmélyült beszélgetésbe kezd a fiatal pappal. Jó, hogy a württembergi lutheránusok megbocsátottak a pietistáknak? Talán jó, mindenesetre bűnös és elvetemült cselekedet embereket elűzni az otthonukból, csak mert egynémely dologban másképpen gondolkodnak Istenről, holott éppúgy szeretik. Hiszen hallott ő, Helmut von Kunze, a húszezer északra menekülő salzburgi protestánsról is, igaz, ez már nem ma történt. Befogadni akkor is jobb és hasznosabb, mint kitagadni. Akár az evangéliumi ajak Jézus tanításában. Ami kijön belőlünk, az a mérgező. A fiatal pap bólogat.
Helmut von Kunze sokat sétál a fogadó környékén ezekben a napokban, olykor megáll, s hátrafont karral sokáig bámulja a földet. És nem mozdul, mintha az árnyéka súlya tartaná vissza. Ám Kathrin azt is észreveszi, hogy az apja magában beszél, hangtalanul és bizonytalanul mozognak az ajkai, s a lánya érzi, nem céltalan monológ ez, mert valakihez, valami súlyosan konkrét dologhoz beszél ilyenkor a tanácsos, s amikor egy napon a faluba vezető kanyargós úton rajtakapja a lánya, Helmut von Kunze nem térhet ki magyarázat nélkül.
Kunze barátom megfogja a lánya kezét.
A szavakban van halál, és a halál érti, amit mondunk, és a halál válaszol is, és az a válasz már a csecsemő első felsikoltása után a homlokunk felett lebeg, és bárhová elkísér, és a válasz egyre súlyosabb és súlyosabb lesz, mert a halál minden szavadra, minden gondolatodra hűségesen válaszol, hogy végül elhallgasson benned, amikor már nem bírod a súlyát, Kathrinom, kicsi lányom.
Ludwig Stühlhof néhány nap múlva bejelenti, hogy hazautaznak Fuldába. Az üzlet rendeződött, újabb pénzmag állt a házhoz. Ludwig von Stühlhof igen jókedvű, sárgasága elmúlt, vonásai rendezettek, édes rajnai borról árulkodik az orra. Kathrin rosszkedvű. Nem is rosszkedv, több ez. Délelőtt újra a templomba megy a családjával, végül anyja megkérdi, mi bántja. Kathrin sírva fakad, és a szertartás egész ideje alatt folynak a könnyei. Arra gondol, hogy az egyszerű és minden mozdulatlanságával bárdolatlanságot mutató fakereskedő lánya, az ő véletlenül lett drága Liza barátnője valójában belőle, a testéből, a gondolataiból és a vágyaiból származik, mintha elrendelés lenne az, hogy ők egymásra találtak, és vágyakat ébresztettek a másikban. Megismerünk, hogy veszthessünk? A lányok még két napot töltenek együtt. Gyorsan elröppenő, zavaros órák ezek s Kathrin úgy érzi, hogy szerelmes, és ez az érzés olyan fájdalmas, úgy égeti a lelkét, hogy indokolatlanul veszekedéseket kezdeményez, de Liza csak mosolyog, és mindent megbocsát neki.
Majd egy hónapig tart a Kunze család hazaútja.
Helmut von Kunze egészsége mintha valóban javulna, de mindez csak a felszín csalóka fénye, s a gyorsan elröppenő müncheni vidám napok után újra a szenvedés lassú percei következnek. A legmélyebbről szivárog fel a fájdalom. És hát milyen mély is az emberi test, arra szavunk sincsen. A hercegség felé közeledve már láz gyöngyözi a tanácsos homlokát, és olykor félrebeszél. Württemberg idegen, akár a szív, melyet meggyaláztak, aztán elhagytak és elfelejtettek. Minden töredezett, széthulló. Freiburg is hideg, vigasztalan. Esik az eső, s a szél a Bodeni tó felől fúj, és az ember arcába mar, hogy kiegye a könnyeket. Kathrin zaklatott. Idegesítő a Münster tér kavargó piaca, a vásárosok éles kiáltozása, a Hosanna harang máskor oly édes hangja, és nem érdekesek most a délceg breisgaui lovasok sem, szörnyű és kibírhatatlan, ahogy kopognak a lópatkók a Svábkapu előtt, s ezek után Kathrin azon sem csodálkozik, hogy Friedrich, a lovászfiú, lehajtott fejjel és kellemetlen hírrel fogadja őket. Kathrinék az óvárostól északra laknak, kastélyparkjuk híres gyönyörű, évszázados fenyőiről, s az egyik tisztásról rálátni a Kandel csúcsára is. Friedrich három halott mókust talált a parkban, a nagy vörösfenyők alatt, míg a tanácsosék odavoltak. Friedrich a tanácsos úr utólagos engedelmével megnyúzta az állatkákat, hiszen a mókusprém értékes és díszes holmi, aminek talán még Kunze kisasszony is hasznát veheti. Kathrin azonban nem veszi hasznát semminek. Napokig úgy járkál, mint az alvajáró, hol az eget, a lassan úszó felhőket bámulja, hol a földet vizsgálgatja eltökélten, mígnem sürgőspostát küld Jozefnek, s a levélben kétségbeesetten kéri az unokaöccsét, tüstént utazzon haza, Württembergbe, hogy elvihesse őt Fuldába. A levél tulajdonképpen egyetlen elnyújtott segélykiáltás. A sors azonban azt hallja meg, ami neki tetszik. Jozef helyett egy Kari Mühl nevű joghallgató fiatalember, Jozef barátja válaszol. Kunze tanácsos unokaöccsét lefogták, írja, s egyelőre szigorú vizsgálat alatt tartják. Többet sajnos nem írhat. Ha tud, Kathrin keressen befolyást édesapja révén. Nem tudom, Kathrin keresett-e befolyást Jozef számára nagybeteg apjánál, mindenesetre amikor Jozef két év múltán szabadul, egy megtört, sántító fiatal férfi akarja látni Kathrint az ispotályban, mire a lány életében utoljára megszólal, nem, mondja, amikor megemlítem neki Jozef nevét, nem, mondja még egyszer, és nem emeli fel a tekintetét. Ám e történet jelen idejében ősz van, s Kathrin kétségbeesése mélypontján megkapja az első levelet Lizától.
Kathrinom, drága.
Emlékszel, miután a katonák elvonultak fogadónk udvaráról, beszéltem neked öreg lelkészünkről, Warm atyáról, akinek hályog falta fel a szemvilágát, s akinek ezért esténként anyám olvas fel a Szentírásból. Jó Apám ilyenkor már hortyog, és öles fákkal álmodik. Furcsa ember a mi Warm atyánk. Szerinte nem szabad múlandó teremtményeket szeretni, hiszen örökké velünk van Isten. Hogy az életünk legmélyebb, legvigasztalanabb bugyrába is velünk tart. Én ezt hiszem, mégsem tudom a szívemmel, amit tudni illene. Énbennem van kétely jócskán, hogy a múlandó teremtményeket beragyogó szeretet alábbvaló vagy hasztalanabb lenne. Hiszen Isten is a múlandóság által tette magát szerethetővé. Az Ószövetség Istene félelmetes, parancsoló és halhatatlan, ezt Warm atya is mondja. Krisztus halála, a múlandóság felvállalása, hát ez az, ami rólam, rólad, mindnyájunkról szól. Én magamban szeretem Krisztust, a testemben, a véremben, húsom és lehelletem melegében, és ezért nem hiszem, hogy az önszeretet hasztalan, megvetendő dolog lenne. Veszélyes igen. Talán. Csakhát nem veszélyes-e minden lélegzet, drága Kathrinom. Ősz van felénk is, csupa szomorú vér az erdő. Apám újabb területeket vesz, most talán Schleswiegben, hol örökös tengeri szélben nőnek a fák, és a gyökerükkel bizonytalan morotvákba, lápokba kapaszkodnak. Van egy titkos álmom, drága Kathrinom. Gyermeket szeretnék. Jaj, ne ijedj meg, nem úgy gondolom, nem házasság, vagy más efféle ifjonti szívbadarság révén. Egy imbecillis fiút szeretnék, szelídet és alázatosat, azt szeretném, ha egy egyszerű és ártatlan lélek kísérne a mindennapokban, mint valami testőr, mert Kathrinom, jól jegyezd meg, a drága bolondok tekintetében van a legtöbb figyelmeztetés és óvás, és az ő szeretetükkel semmi sem ér fel. Csak azt nem tudom, miért akarja az ember, hogy így szeressék?
Én, Jákob Waase azt gondolom, hogy egyetlen évszakban nem lehet csalódni, és ez az évszak az ősz. Mert verhet fényével a vénasszonyok nyara, melengetheti a fáradt végtagokat a nap váratlan áldása, hullhat vigasztalanul az eső, falhatja lassú köd a fák lombjait, ébredhetünk párnáinkon darazsakkal, ruháink alá kúszhat a must és a bámuló körték illata, tulajdonképpen megtörténhet bármi. ősszel nincs határ sem az égben, sem a szívben, sem a föld kedvében. Ezért él rosszul az, aki nem készül az őszi valószerűségek határtalan teljességére. A haldoklót is melegebb fény ringatja az utolsó órán. A hosszú megnyugvás előtt vagyunk, és ezért az ősznek többet megenged az Isten. Ősz van a történetben is. Kathrin naponta kisétál, s magával viszi Liza leveleit, melyek szép sorban érkeznek, hetente, tíz naponta egy levél. Friedrich május óta égő arccal bámulja Kathrint. Kathrin még valamikor a vierzehnheilingeni utazás előtt, májusban, Flórián napja tájékán kisétált az istállókhoz, ahol Friedrich és az apja lovakat pá- roztatott. A fehér csődör vadul nyerített, mintha az égnek akarna ugrani, ágaskodott, majd körbe-körbeszaladta a mozdulatlan és mindenre kész kancát. Kathrint akkor lenyűgözte ez a szépséges brutalitás, és könnyed mosollyal nyugtázta Friedrich zavarát, miközben a fiú segített a csődörnek.
Ősszel a lovak nem szerelmeskednek, kicsi Hans? '
Kathrin nem kap választ.
De Friedrich minden halott mókust megnyúz neki.
És Kathrinnak már tíz mókusbundája van.
Kathrin, drága, rövid leszek, mert lázam van a boldogságtól. Apám titkára, Franz néhány napja végre magával vitt a Fuldához legközelebb fekvő olyan intézetbe, hol együgyűeket tartanak fogság alatt. Zöldháznak hívják ezt a helyet, és azt beszélik, hogy egy katona alapíttatta, akinek egy magdeburgi barátja beleőrült abba, amikor a harmincéves háborúban csaknem kiirtották a városát. A hely elborzasztó, mert angol szokás szerint a betegeket rabláncon tartják, és verik, és megalázzák őket. Örömöm mégis leírhatatlan. A gyermek itt fekszik előttem, szobám szőnyegén, s mint akiben Isten egy darabja nyugszik, hunyt szemmel mosolyog. Életkora bizonytalan, alacsony növésű, fehér bőrű, s nyoma sincs benne a világ durvaságának. Valamennyi gondozott közt ő volt a legszelídebb. Ártatlansága nyilvánvaló. A visszaúton, az utazókocsiban Franz megcsókolt, és én hagytam, hogy a gyermek lássa ezt. Franz csókja keserű volt és elkapkodott. Kint a világban pedig hullt, hullt a hó. Apró, kedvetlen pelyhek voltak. Talán túl gyorsan akarok mindent. Apám csak a fáival, az üzleteivel törődik. Eddig magányos voltam. Anyám duzzog, s amikor csak teheti, bántja a gyereket. A pajtába, a bűzös állatok közé akarják fektetni, de én ezt nem engedem, mert ugyan lehet, hogy a gyermek egyelőre nem tud többet az állatoknál, de mégiscsak ember, és én tudom, hogy forró érzései előbb-utóbb átmelegítik ezt a házat is, ahol eddig csak apámnak és anyámnak éltem. Franz mindenesetre mellettem érvelt, talán hogy továbbra is remélhessen. Boldog és rémült vagyok, hogy mi lesz velem.
Miért most teszem eme közbevetést, nem tudom.
Meglett doktor voltam már, amikor egy beteg, Stiege volt a neve, fehér bőrű, alacsony fiatalember ő is, rángógörcsöktől és vad rohamoktól szenvedett, s olykor hallucinált is, egy verőfényes tavaszi napon odajött hozzám és megfogta a kezem. Üljünk le, doktor úr, kérte remegve. Leültünk. Sokáig és szenvedéllyel tartotta a kezem, a távolba nézett, végül alábbhagyott a remegése. Talán ezt akarta, mert hirtelen rám pillantott. Mondja, doktor úr, meddig tart még az őrület? A fiú nem szólt többet. Délután az egyik ápoló szólt, hogy Stiege lázas és félrebeszél. Stiege még aznap meghalt, és én még ma sem tudom, hogy mit válaszolhattam volna neki?!
Helmut von Kunze egy ködös novemberi napon, bár folyamatos rosszullétekkel, lázzal és hidegleléssel küszködik, elutazik Ulmba, amely még elérhető távolságra van Freiburgtól, s ahol él egy igen híres porcelánkereskedő, aki nemcsak meisseni, drezdai, de eredeti kínai porcelánnal is kereskedik. Asszonya vele tart, Kathrin marad. Helmut von Kunze tudja, hogy az utolsó nagyobb útja ez. És a barátom gyönyörű porcelán szobrocskákkal tér haza Ulmból. Akad szerzeményei között olasz ónmázas tejüveg, toszkán lágyporcelán és Böttger-féle kőcserép is. Helmut von Kunze rövid és szenvedélyes rögeszméje eztán a porcelán szobrok gyűjtése lesz, ami ugyan nem olcsó mulatság, de bizonnyal a legszebb és a legnemesebb kedvtelések közül való. Mint amikor az ember, aki érzi az élete, a teste bizonytalanságát, valami kivételesen szilárd, szép és megejtő, a kicsinység tökéletességében kiteljesedő fogódzót keres. Porcelánok. Törékenység és tökéletesség. Mert talán az örökké élő lélek is tűzből van, csak lehűl, mire átjut az anyag börtönén. A tanácsos egy napon ágyához kéreti lányát, kezét megfogja, magához húzza és elmeséli neki az aranycsináló Johann Friedrich Böttger történetét. Hogyan fogatta el az égő lelkű gyógyszerészinast Erős Ágost fejedelem, hogyan záratta a drezdai Vénus-bástyába, ahol Böttger nem az aranyat, és nem is az örökélet elixírjét, hanem a porcelánt fedezte fel, aminek a titkáért az erkölcsös Kínában is rengeteget öltek. Kathrin figyeli az apját, aki nehezen, el-elfulladva beszél, sípolva veszi a levegőt, és közben Lizára gondol. Hogy mit is akart mondani Helmut von Kunze? Őszintén szólva, ezt Lizától kellene megkérdezni.
Kathrinom, drága.
Jó lenne újra találkozni. Akkor te is láthatnád a gyermeket, akit elhunyt testvérem szomszédos szobájába költöztettem. Éppen tíz esztendeje élt a Zöldház ispotályban. Talán már írtam, hogy a fiú magaviseleté mindvégig tökéletes volt, arca kedves, mozdulatai finomak, csak az erős széltől és a túlzott napfénytől ajánlatos óvni. Szeretném megtanítani néhány dalra, és talán egy-két versre is futja a képességéből. Anyám ellenkezését felitta az idő. Bolonddal élni egy fedél alatt, sopánkodott nagyon sokáig, jaj, hogy micsoda lehetetlen dolog az. Aztán megbékélt, a gyermek kedvessége, amely olyan, akár a napsütötte méz, őt is elgyengítette. Azóta elhunyt testvérem, Janek régi ruháit is előkereste, s ráadta őket. Nagyokat sétálunk a birtokon, a város határában, a környező erdőkben s teli tüdővel szívjuk a leget, s virágok híján, egyelőre a csupasz fák nevét tanítgatom a gyermeknek, aki igen nagy előrehaladást mutat ezen stúdiumokban, habár levelek híján a törzsek s az ágak oly vigasztalanul hasonlatosak. A gyermek tart a víztől, s ez kissé elkeserít.
Szenteste közeleg. Kathrin apját ágynak dönti a láz. A házban a némaság hideg szele kavarog. A szolgálók, a cselédek csak mutogatnak, mintha a halál jelenlétében illetlen lenne a szó. Nem is némaság ez, mint inkább a rémület és döbbenet mélységes, kavargó csöndje, amikor arra döbbenünk, hogy valóban elveszthetünk valakit, aki szívünknek kedves, s habár a gondolat eljátszott már hasonlóval, a beteljesülés közelsége rémületes és iszonytató. Kathrin úgy szerette az apját, ahogy egy istent szeretünk. Helmut von Kunze tökéletesen élt, kifogástalanul öltözködött, s ítéleteiben is pontos és mértéktartó volt. Kathrinnak egyszer az jutott eszébe, bárcsak tévedne valamiben az apja. De Helmut von Kunze nem tévedett, inkább szótlanná vált az utóbbi időkben, s a porcelán szobrocskák gyűjtése is valami különös és elkeseredett erőfeszítésről tanúskodott.
Olykor szívszorító jajgatás visszhangzik a hatalmas házban.
És a tanácsos haláltusája mindazt lerombolja, amiért a férfi élt és dolgozott. Jónak, igazságosnak lenni? Tökéletesnek lenni? Tudni a mértéket? Egyszer csak megérkezik a fájdalom, hogy benyújtsa a számlát, és a test romjai között sziszeg, sziszeg a rettegés szele. Kathrin sokat ül apja ágyánál. Kunze tanácsosnak szaga van, és a Szentestén már szégyell a feldíszített nagyszobába botorkálni, a közös, családi imára.
A kertet vastag és puha hó fedi, de a park fáira akasztott madáretetők üresen és szürkén lengnek, mint a szívek. Szalonnabőrkékkel játszik a szél. Kathrin egy nap olyan erővel fogja meg apja legújabb szerzeményét, egy kék meisseni Harlequint, hogy a szobrocska elpattan.
Helmuth von Kunze végül megbékélve megy át a másvilágra.
Kathrin nem sír a temetésen.
Jeges, északi szél fúj, és én, Jákob Waase, aki közvetlenül Kathrin mellett állok, felismerem a kövér Reinhard Kühlt, az ulmi porcelánkereskedőt. Reinhard
Kühl néhány nap múlva visszavásárolna egy-két porcelánt Kunze asszonytól. A gyűjtemény azonban nem teljes. S éppen a Böttger-féle kőcserepek hiányoznak.
Édesapád halála megrendített, Drága Kathrin.
Gyászodban teljes szívemmel osztozom, a hírt megkönnyeztem. Ám most, hogy van nekem e gyermek, az elmúlásra se tudok úgy gondolni, mint azelőtt. A gyermek szemében látom magam, az egész életemet látom, és semmitől sem félek, és mindent akarok. Különös érzés ez. Mintha a testem természetesebben és közvetlenebbül lenne kapcsolatban a természettel, amely az életet és a halált tisztábban és őszintébben hordja magában, mint az ember. Gondolj csak az erdőre, drága Kathrinom. Félünk-e a fáktól, a szederbokroktól, a mohás kőpadoktól? Hát persze, hogy nem. Az emberektől félünk. Magunktól félünk. Vagy egyszer csak nem félünk. Azt mondjuk, távozz, félelem, és nincs többé szükségünk olcsó, piaci reményre, mert az ízek és az érzések hatalmat adnak.
Tavasz van, írom. Furcsa dolog követni az időt, s talán csak akkor cselekszünk helyesen, ha nem akarjuk tetten érni és marokba fogni, csak követjük, ahogy szemünk csillogását követi az árnyékunk a föld sarán. Vagy ahogy az időszámláló porszemek futnak a másik után. Idő, idő, egyszer csak valóban jobb minden. Fenn az égen is felhők rohannak, egyik a másik után, s mintha üzentek volna értük. A föld még hideg, de már fényes, és fénylik a sár is, és a tavasz első halvány és gyenge zöldje már pelyhezi a réteket és a Kunze-park tisztásait. Fiatal fiú a föld, könnyű pihe testén a fű. Tavasszal átlangyosodik a vér is, hirtelen többet tudunk sírni és többet tudunk nevetni, és a kézfejek, meg a lánytarkók fehérségét jóleső borzongás fodrozza. Tavasszal a szemekben kel a nap, és a domboknak könyörögni kell az alkonyaiért. Tavasszal a bolondok hirtelen jószagúak lesznek. Most nem zavaró a trágyaszag sem, ami az istállók felől terjeng. És az istállónál nevetnek is, furcsa, gurgulázó nevetés száll a fenyők fölé, Friedrich fogócskázik egy fiatal kancával. Friedrich most megáll, és Kathrint nézi, aki úgy sétált idáig, mint aki nem tudta, mit akar. De talán mégis tudta, hiszen tavasz van.
Friedrich áll, és tele szájjal liheg.
Kathrin látja a fiú ferde, szabálytalan növésű fogait.
Tekintetében megjelenik az erőszakos vonás, amit Kathrin oly sokszor elképzelt már, és Kathrin látja, hogy a fiú hímtagja duzzadni kezd, mintha át akarná szakítani a nadrágot. A lány aztán már csak a fiú arcát nézi, amely titkolná a szenvedélyt és a félelmet, és Kathrin aznap este újra kimerészkedik a parkba, a fák közé, és csaknem elveszti az ártatlanságát.
Most április van a történetben, és az időjárás szeszélyeiben is különös szenvedélyek kavarognak. Azt hiszem, hogy a gondolatok, éppúgy, akár egy hatalmas könyvtár könyvei, már a születésünk pillanatában készen állnak bennünk, hogy egy nap előtörjenek s úgy álljanak előttünk, mint valami halálos ellenség. A bűnről szeretnék beszélni, és most, hogy Liza Stühlhofra és Kathrin von Kunzéra emlékezem, elmondom mindazt, amit Isten ellen hozok fel e tárgykörben. Mert hiszen mi, emberek, a hatodik napon teremtettünk. A hetedik napon azonban megpihent az Isten, és az ember, e tudatlan teremtmény egyszerre csak bele lett vetve a világba, melyben Isten nincs, mert Isten pihen, és lehet-e valami jó vagy rossz abban a világban, ahol Isten helyett csak a tiltása lebeg a homlokok felett. Jaj, mi minden történt ezen a szörnyű hetedik napon. Talán még bolond és együgyű minden ember, aranykor, paradicsomi állapotok. És Isten nincs, mert pihen. Nemde ekkor születik a bűn is? Akkor születik a bűn, amikor Isten pihen, mert fáradt, és ezért a világ ítélőszéke előtt, ha nem is felmentést, de könnyítést kap az ember. Úgy érkezünk a világba, a teremtésbe, hogy máris el vagyunk hagyva. Vajon nem akarta-e ezt az Isten? Nincsen-e a bűnbeesésben eleve elrendelés, valami homály is isteni szándék, akárcsak Júdás kiválasztásában? A gondolat is bűn, persze, de az eláruláshoz maga Isten ad erőt. Hiszen meg van írva, hogy a saját képére teremtett bennünket.
De nem rémült-e meg Isten a túlzott hasonlatosságtól?!
Hogyha szeret bennünket, akkor magát szereti?!
Hogy Isten éppen a szeretettől rémült meg?!
Tavasz van, tavasz van, tavasz van, és ezen a tavaszon, harminc esztendővel ezelőtt, én, Jákob Waase doktor is írtam egy levelet.
Kathrin, kedves.
Őszintén szólva a kisasszony kérdése meglepett. Ám a levél nagyfokú, már megbocsásson a szóhasználaton, általánosságai ellenére is éreztem, hogy valamely egyedi eset kapcsán kéri ki a véleményemet. Ez egyrészt megtisztel, másrészt aggodalommal tölt el. Kathrin, kérem, legyen okos. A bolondság nem, soha nem lehet tiszta naivitás. A megbomlott agy beteg, és ezt, bármennyire is fájdalmas, tudomásul kell vennünk. Nekünk, akik egészségesek vagyunk, igenis nyugtalannak, szenvedélyesnek és érzékenynek kell lennünk. Miért azt akarjuk mindenáron ölelni, ami távol, a mélyben van? Élünk és egészségesek vagyunk, tehát nincs más választásunk, mint hogy a fájdalom mellett döntsünk. Különben pedig minden földi eseményt a maga konkrétságában kell vizsgálni. Én betegek között lettem érett, őszhajú férfi, tehát jól tudom, hogy a legmélyebb, a legártatlanabb nyugalmat, a szív legédesebb békéjét is képes felkavarni a mi világunk. És nem azért, mert gonosz a világ. A világ Isten nyugtalanságát tükrözi szüntelen, s ebből a nyugtalanságból bennünk fájdalom lesz, rossz esetben mardosó kétely, amiből sajnos, bármi lehet. Kathrin, kérem, legyen óvatos. Nincs Ön mellett most atyai kéz, amiért határtalan keserűség fog el, és talán jobban aggódom, mint ahogy illene.
Kathrin ezekben a napokban arra gondol, hogy Liza még egyszer sem írta le a fiú nevét. Talán nincs neve a fiúnak? Ugyan. Liza semmit sem tesz oktalanul, ezt Kathrin jól tudja. Nyilván nem akarja, hogy a névvel bárki kulcsot kapjon az ő teremtményéhez. A lélek ajtaja előtt a név áll, mint valami testőr. De óvatosság a szűkszavúság, vagy félelem? Liza levelei ritkulnak, s a kezdeti lelkesedést valami mély és feneketlen, mindazonáltal szabályozatlan szenvedély váltja fel. A kusza sorokban sok a sötét tónus. Ha sokáig nézünk egy arcot, utóbb megmondhatjuk, hol fáj a testben. És Kathrin nem néz többé Friedrichre, aki égető fájdalmat okozott neki. Hosszú, magányos sétái alatt újra és újra előveszi Liza leveleit, maga elé képzeli a lány arcát, és azon tűnődik, hogy látják-e még egymást. Kathrin olykor Vierzehnheilingenről álmodozik, vajon él-e még az a méhecske, melyet az első nap látott Liza arcára repülni. Mert mintha itt zümmögne körülötte, zümmög, zümmög a bogár, mintha folyvást figyelmeztetni akarná.
Tisztelt Kisasszony!
A rendelkezésre álló iratokat átnéztem. Hála megboldogult elődöm, Peter Stromm úr rendszeretetének és pontosságának, Fuldában az elmúlt időszak minden különös bűnesete lejegyeztetett. Ön éppen tíz évvel ezelőtti esetekről kérdezett. Nos hát, éppen tíz évvel ezelőtt találták meg a Fulda folyó egyik Gersfeld felé eső patakjának úgynevezett Kékvízesésében a kicsi Helga Tannét, a helyi postamester alig öt esztendős kislányát. A gyermek kétségkívül elvetemült és aljas erőszak áldozata lett. Ebben az évben több rablótámadás is történt a környéken. Az útonállókat, igaz, nem mindet, később elfogták. Tudunk felderítetlen gyújtogatásról, megtervezett és sokszálú pártütésről, továbbá szerepel a nyilvántartásban egy különös feljegyzés is, hogy a helybeli földművesek asszonyai panasszal éltek a kerületi elöljáróságnál, miszerint háziszárnyasaik nyakát rendre kitekeri valaki. Vagy valakik. Előfordult, hogy egyetlen éjszaka tucatnyi szárnyas esett áldozatul a vandál pusztításnak, s a nyomok kétségkívül emberi kézre utaltak. Végül ennek az ügynek a tettesei is rács mögé kerültek. Csak Helga Tanne gyilkosa hordja azóta is magában az elborzasztó emléket, s úgy lehet, most már viseli is az idők végezetéig, és nem nyeri el a büntetést, amelynek pedig a legszigorúbbnak kellene lennie. Mert nincs, mert nem lehet méltányosság ott, ahol a legszörnyűbb szándék munkál.
Michael Rótt bírósági jegyző, Fulda városából
Másfél hónap csönd kétségtelenül nagy és nyomasztó idő egy szenvedélyes barátságban. Másfél hónapig nem lehet hallgatni, mert aki szeret, az kérdez, vagy kér, a szeretetnek igenis szüksége van a szavakra. Kathrin jól tudja ezt, különösképpen, hogy korábban hetente érkeztek Lizától a levelek, minden héten egy levél, s mintha bennük valóban a fény és a szeretet melege érkezett volna Württembergbe. Aztán a fényben, egyszerre, mint valami hideg kő, ott csillogott a mindenre elszántság ékszere. Csak hát hová kerül ez az ékszer, mely elébb parányi, csak mint aranypor csillanása a homlok ráncaiban, aztán növekszik, mint gyermekujjon a köröm, végül akkora, mint egy meglett férfi ökölbe szorított keze? Kathrin tudja, hogy végül a mellkasba, a szív helyére kerül az ékszer, és ha ott van, onnan ki nem kerül már, és megfagy a vér, és az erekben a végső igen hidege fúj.
Igen tisztelt Kathrin von Kunze kisasszony!
Kérdése meglep, ugyanakkor levele nem kevés tájékozottságot mutat a Kicsi Hans élettörténetével kapcsolatban. Mi az intézetben csak így neveztük a gyermeket, Kicsi Hans. Megejtő szelídsége, alkalmazkodóképessége, szelíd és szere- tetre méltó együgyűsége mindnyájunkat meghatott, nem hiába volt Kicsi Hans az intézet dolgozóinak kedvence, egészen Liza Stühlhof kisasszony megjelenéséig, aki szülői engedéllyel pártfogásba vette a gyermeket. Kicsi Hans, ahogy Ön írja, valóban tíz esztendővel ezelőtt került hozzánk, s életkora éppúgy bizonytalan, mint származása. Múltjáról kideríteni nem tudtunk semmit, pedig végeztünk vizsgálatokat az ügyben. A fiút mészégetők hozták be, az erdőben csavargott, gombán és bogyókon élt. Úgy hallottam, Kicsi Hans boldog Fuldában, Stühlhof úr házában, ahol Liza kisasszony gondját viseli.
Kari Wien, a Zöldház ispotály igazgatója
S itt, a történetnek e végső szakaszában már az én sorsom és Kathrin von Kunze sorsa összefonódik. Nem én akartam így, habár utólag nem bánom, hogy így történt. Hideg és fényes augusztusi napon keres fel Kathrin von Kunze. Arra kér, utazzam vele Fuldába. Másnap indulni kell egy nagyon fontos, voltaképpen életbevágó ügyben, mondja, különben keveset beszél, de láthatóan és rendkívül zaklatott, s bármennyire is fájdalmas, de azt kell mondanom, hogy viselkedésében már-már az önveszélyes elszántság jeleit látom felsötétleni. Akkor még nem tudom, hogy voltaképpen Liza Stühlhof sorsa árnyékolja Kathrin arcát. És annak az árnyéknak súlya van. Néhány perc gondolkozási időt kérek, majd igent mondok. Kathrin megfogja a kezem, és az arcához szorítja. Zavartalansága és szertelensége nekem kínos, ám e mozdulatból látom, milyen nagy bajban van. Másnap, melegedő, nyugtató szélben a keleti postaállomásról indulunk, s Kathrin hirtelen, ahogy elhagyjuk városunk határát, bőbeszédű lesz. Elmondja, hogy tudja, hol van Liza, s azt is tudja, mi történt vele, és hogy ami elkezdődött, annak még mindig nincs vége, s talán éppen rá, Kathrin von Kunzéra vár a végszó kimondása. Hiszen ő most már mindent tud. Beszélgetésünk alatt én azonban többször is az értetlenségemnek adok hangot, s ebben nincs is semmi meglepő, hiszen akkor még nem ismeretesek előttem e történet részletei, kisebb-nagyobb kitérői és elágazásai, egyáltalán, meg kellett kérdeznem, ki a Liza nevű leány, kicsoda Ludwig Stühlhof, vagy kicsoda Peter Bahr. Lassacskán azonban tisztul a kavicsoktól megzavart víz, s bár Kathrin önkényesen és kissé kapkodva mesél, nagyjából már érteni vélem a történetet, s felfogom a lányok barátságát összekötő szenvedély erejét. Aztán már csak azt nem értem, honnan tudja Kathrin, hogy Liza barátnőjével baj történt, igen, baj, ezt a szót használta, amely homályossága révén volt alkalmas, hogy fenntartsa mind a mardosó bizonytalanságot, mind pedig a reményt, hogy talán mégsem olyan súlyos az ügy, s hogy Liza hallgatása mégis inkább lányos szeszélyből fakad, mintsem valamely sötét és elvetemült tragédia parancsa folytán. Kathrin arról kérdez, jártam-e már Fulda városában. Ingatom a fejem. Nem jártam Fuldában. A Kékvízeséshez megyünk, mondja és lehunyja a szemét. És mi valóban odautazunk, a fuldai Kékvízeséshez, és ha a történetírás e percében úgy döntök, hogy elhagyom az utazás fárasztó és felesleges részleteit, nem beszélek tájról és emberekről, melyek végtére is érdektelenek Kathrin előrelátása és megérzése szempontjából, nem azért teszem, mert sietni akarok, s mert elfog a végszó kimondásának sürgető vágya, mely végszót, sajnálom, végül mégsem Kathrin, de e történettel én, Jákob Waase mondok ki, nem akarok sietni tehát, de minek halogatni azt, ami kész és egész, és bevégzésre vár, legyen elég tehát annyi, hogy néhány nap múlva minden baj és különösebb közjáték nélkül megérkezünk Fuldába, felkeressük a megtört Stühlhof szülőket, akik másfél hónapja kerestetik hasztalanul a lányukat, és azt a drága kis bolondot, s a szülők előtt Kathrin újra kimondja a gersfeldi Kékvízesés titokzatos nevét, hogy egy-két óra múlva a fakereskedő, Kathrin, jómagam, valamint néhány törvényszéki ember jelenlétében a Kékvízesésnél félregörgessük azokat a hideg és súlyos köveket, melyek Liza Stühlhof borzalmas látványt nyújtó földi maradványait fedték addig a percig.
Kicsi Hans talán látta mindezt, hiszen az erdőben bujkált. Vadászok fogták meg végül, s nem ellenkezett. A Liza Stühlhoftól tanult dalokat dúdolgatta, boldognak és elégedettnek látszott, és a szeme is úgy fénylett, mint a friss méz. A fuldai bíróság fogdását, egy Meyer nevű öregembert, kit később elbocsátottak a törvény szolgálatából, Kathrin tíz darab mókusprémmel, valamint néhány különösen értékes porceláncseréppel vesztegetett meg, hogy magára hagyja a bolonddal. A törvényszéki orvos jelentése szerint Peter Bahr tőrkése húsznál is többször sújtott le, s mindannyiszor Kicsi Hans szívét vette célba. Hogy a bolond ellenkezett volna, arra utaló jelet a helyi ügyészség emberei nem találtak. Arca még holtában is nyugodt volt, mondhatni átszellemült, akár a táblaképekre festett szenteké. Hosszú huzavona után sikerült elérnem, hogy Kathrin von Kunzét az én ispotályomba helyezzék el. Harminc esztendeje volt néma és engedelmes betegem, és a borzalmas fuldai késszúrásokról se beszélt már senki. Harminc esztendeje vártam, hogy megszólaljon Kathrin. De ő hallgatott. S Kathrin von Kunze néhány napja elhunyt. És most én, Jákob Waase leteszem az irónt, és elhallgatok, mert talán többet elmondtam erről az esetről, mint amennyit tudtam róla.