Potozky László - Nappá lett lámpafény

Csak azért nem engedték el azonnal egymás kezét, mert ujjaik úgy meggémberedtek, mintha a kinti fagy összeragasztotta volna őket. A fűtött előtérbe lépve azonban egykettőre megpezsdült bennük a keringés, kioldották kabátjuk övét, és beálltak a ruhatár előtt várakozók közé. Mire rájuk került a sor, a falra rögzített, fakeretbe rejtett plazmatévék képernyőjén negyedjére ismételték meg az idei évad reklámját. Kornél elsőnek a sajátját nyújtotta oda, majd intett a ruhatárosnak, hogy ugyanarra a vállfára feltehet még egyet, s már neki is fogott volna lesegíteni Hankáról a kabátot, ám ő ellökte a kezét, és maga adta oda a ruhatárosnak a kopottas ballont, mondván, tegye csak külön vállfára, nehogy összegyűrődjék.

A sorban, ahová a jegyük szólt, rajtuk kívül senki sem ült, és a körülöttük levő székrengetegben is jóval több volt a foghíj, mint a néző, noha csak percek voltak hátra az előadás kezdetéig. Hanka akkor szólalt meg utoljára, amikor javasolta, húzódjanak ki a sor szélére, közvetlenül a középső folyosó mellé, hogy jobban lássák a színpadot, aztán csak ült, kissé hátraszegett fejjel figyelte a függönyt, mintha számára máris megkezdődött volna az előadás. Az évad elejétől adták a darabot, a szakma viszont negatív kritikára sem méltatta, Kornél szótlanul egyezett bele, hogy megnézzék, mostanság már egy köszönést is nagy erőfeszítéssel vetett oda Hankának.

Háromszor kondult meg a gong, a főügyelő felszólította a közönséget, kapcsolják ki a telefonjaikat. Meg-megreccsentek a székek, illedelmesen elfojtott köhintések hallatszottak a terem távoli szögleteiben, s még ki sem aludtak jóformán a fények, hangos surrogás közepette széttárult a függöny.

A színpadot elborító fényár megvakította Kornélt. Hunyorogva vette szemügyre a szegényes díszletet, a kőfalakat jelképező, festett fatáblákat, a felettük feszülő ponyvákat, a földön elszórt szalmát, és csak hosszas vizsgálódás után jött rá, hogy a színpadon egy ókori piactér elevenedik meg. Három árus kínálta portékáját: egyik lábbeliket és mindenféle ruhaneműt, a másik fűszereket és illatos vizeket, a harmadik pedig hátasállatokat és minden egyebet, ami dolgozni tud.

Egyszerre kapták fel a fejüket, amikor a színpad szélén megzizzent a szalma, egymást túlharsogva próbálták rátukmálni árujukat az érkezőkre, egy vörös palástot viselő, idősebb férfira, akit pretoriánus uramnak szólítottak, és fiára, aki feszengve, tógáját félszegen igazgatva követte apját. A pretoriánus, megelégelve a rázúduló hangzavart, egyetlen ordítással elnémította az árusokat, és a portékájukat kezdte becsmérelni: leverte a standokra kipakolt ládák, kosarak fedelét, tartalmukat a földre szórta, vagy a kardjával turkált bennük. Fia unottan bámulta, és igyekezett elkerülni az árusok esdeklő tekintetét, hogy csillapítaná már le apját, aki egyre csak azt ordította, hogy mi ez a mocsok, mi ez a szenny?! Egészen belevörösödött a túljátszott alakításba, ezért is tűnt annyira művinek, amint őrjöngése hirtelen félbeszakadt, és szinte nyávogva hajtogatta tovább, hogy mi ez, mi ez, mi ez, miközben kardlapjával félrehajtotta az egyik sátor oldalponyváját.

A hátasállatokat kínáló kereskedő felugrott a földről, ahol addig a többiekkel együtt lapított, óvatosan félretolta a pretoriánus kardját, benyúlt a ponyva mögé, és cibálni kezdett valamit kifelé. Ekkorra már mindannyian a ponyvát figyelték, a mögüle előbukkanó karcsú kart, a keskeny, gömbölyded vállat, a szakadt ruha alól elővillanó combokat és kebleket, a borzas, előreomló hajat, mely aztán felfedte az arcot, amit Kornél is ugyanolyan révetegen bámult, akár a színpadon állók: gyomra tájékán és torkában sürgető szorítást érzett, akárcsak az álmaiban megjelenő nők láttán, annyi különbséggel, hogy ez az arc magába sűrítette az összes eddig látott ábrázat delejességét, vagy talán annál is többet.

A pretoriánus a lány álla alá csúsztatta kardját, hogy jobban szemügyre vehesse vonásait, s közben ügyet sem vetett a kereskedőre, ez a legjobb fajta, pretoriánus uram, nézze csak meg a bőrét, egymagában munkaruha és ünneplő, meg azok a fogak, vigyázzon, nehogy megharapja, kissé vadóc ugyan, de még érintetlen, erről kezeskedem, és már le is térdelt, hogy szétfeszítse a lány combjait, de a pretoriánus arrébb lökte, és egy pénzes erszényt vágott hozzá, az érmék csengésével egy időben pedig a fények is kialudtak.

Alig rántották össze a függönyt, Kornél máris felpattant a helyéről, és csupán annyi időre torpant meg, míg felelt Hanka méltatlankodására, hogy mégis mit képzel, hová megy? De onnan én nem látok jól, begörcsöl a nyakam, ha felfelé kell néznem, sziszegte Hanka, amikor Kornél az első sorok felé biccentett, s kirántva kezét barátnője szorításából, a színpad felé indult.

Az első sor bársonyszékei szélesebbek voltak az átlagosnál, támlájukhoz aranyozott szegecsekkel rögzítették a hátpárnát, mecénásoknak meg díszvendégeknek tartották fenn őket, de most mind üresen álltak. Kornél épp akkor hajtotta le az ülőkét, amikor véget ért a jelenetek közti félperces szünet, még hallotta, ahogy a díszletesek lesietnek a színről, aztán nekilódult a függöny.

Kőfalak határolta, rideg helyiséggé alakult a színpad, középen emelvény magasodott két heverővel, egyiken a pretoriánus, másikon a fia hevert tenyérbe támasztott fejjel. A pretoriánus egy egész gerezdet marokra fogva ette a szőlőt, a magokat szanaszét köpdöste a színpadon, Kornél csodálkozva követte röppályájukat, de csak akkor lepődött meg igazán, amikor egyik épp a széke karfájának koccant, a következő pedig egyenesen az ölébe hullt. Ujjbegyei közé csippentette a csúszós magocskát, majd óvatosan hátrasandított a válla fölött, vajon a többi néző észrevette-e a malőrt? Megkönnyebbülten konstatálta, közvetlenül mögötte senki sem ül, a közönség többi részét pedig a teremben honoló sötétség öleli magába, oly szorosan, hogy még az ingmellüket meg a fejük körvonalát sem engedi földerengeni. Egyre türelmetlenebbül fészkelődött, füle mellett semmitmondó replikák hosszú sora úszott el, aminek csak akkor szakadt vége, amikor az utolsó szem szőlő is elfogyott, és a pretoriánus összeütötte a tenyerét.

A díszlet mögött közelített, Kornél már alakjának alig felsejlő körvonalaiból tudta, hogy ő az. Fáradtnak látszott, mégsem lassított, míg az emelvény elé nem ért. Meghajolt gazdája előtt, és meg sem várva a parancsot, felvette az üres szőlőstálat, és elhagyta a színpadot. Hatalmas tál gyümölccsel tért vissza, Kornél el sem tudta képzelni, hogyan bírja el, ki is hagyott a szíve egy dobbanásnyit, amikor a pretoriánus a lány fenekébe csípett, amaz pedig megbotlott, és az emelvény előtt elzuhant a földön. Az első sorból jól látszott fájdalmas arckifejezése, amint a színpadon szerteszét guruló gyümölcsök után nézett; egyszerre zihált a fáradtságtól és a félelemtől, és egész testében megremegett, amikor a pretoriánus, lomhaságát meghazudtolva, felugrott a heverőről, és ordítozni kezdett.

Kornél a karfába mélyesztette a körmeit, majd látva, hogy a pretoriánus durva saruja a lány fölé emelkedik, fel is pattant, s ahogy ott állt egyazon magasságban a színpaddal, nyílni érezte a száját, aztán el is kiáltotta magát, elég! vetett véget lagymatagon apja őrjöngésének a fiú, és szolgákat hívott, hogy szedjék össze a szétszóródott gyümölcsöket, és hozzanak helyettük frisset. A lány aprócska lábai halkan dobogtak a deszkapadlón, ahogy kirohant a színpadról.

Unalmasabbnál unalmasabb jelenetek követték egymást, a pretoriánus meg a fia bort nyakaltak, az öreg a birodalom hanyatlásán kesergett, romlott itt minden és mindenki, fiam, nem is beszélve ezekről a férgekről, ha tehetné, az orrom elé szarna, bezzeg a munka, az büdös, s mihelyt ezt kimondta, a színpad egyik homályos sarkában erőre kapott a fény. Kornél csak most vette észre, hogy a lány a piacon viselt rongyait egyszerű, fehér vászonruhára cserélte, mely előző öltözékéhez képest semmivel sem takarta jobban a testét, sőt, ahogy ott guggolt egy széles fateknő előtt, a lábai közé is könnyen be lehetett volna látni, ha az ember kicsit lennebb csusszan a széken.

Egy inget sulykolt éppen: először csak a teknő körül fénylettek fel a kispriccelő víz foltjai, majd, ahogy egyre dühödtebben csapkodta a ruhát, a fröccsenések ívei is nyúlni kezdtek, míg lassan túlterjeszkedtek a színpad peremén. Kornél nedvességet érzett a lábánál, lent a bokája körül, s épp csuromvíz nadrágszárát-zokniját tapogatta, amikor kegyetlen hirtelenséggel összezárult a függöny, annyi időt sem hagyva, hogy egy utolsó pillantást vessen a lányra.

Véget ért az első felvonás, kigyúltak a fények. Kornél felállt, megpróbált belesni a függöny alatt, valahol ott, ahol a lány görnyedt a teknő fölé, de egyetlen rést sem talált, ahol bekukkanthatott volna a bársonyfal mögé. Hátrafordult, egy pillanatra mintha Hankát látta volna, amint sértődötten sodródik a teremből kiözönlő tömeggel, és egy gondolat erejéig átvillant az agyán, talán utána kéne mennie, de alig lépett párat, átnedvesedett zoknija ráébresztette, húgyhólyagja lassacskán repedésig feszül. Tanácstalanul pillantott körbe, úgy érezte, nem bírna ki egy örökkévalóságig tartó sorban állást az előtérből nyíló vécék előtt, ezért is indult el gondolkodás nélkül afelé az idős, öltönyös férfi felé, aki a színpadtól jobbra, egy alacsony ajtónyílás előtt állt, és barátságosan integetett neki. Kornél mindezidáig nem vette észre ezt a kijáratot, a félhomályban megbúvó, kilincstelen ajtót, amit ugyanazzal a fényes, kopott tapétával vontak be, mint a terem falait. Az öregember előre engedte Kornélt, majd ő is belépett, és behúzta maga mögött az ajtót.

A folyosó zsibvásárra emlékeztetett, a fal mentén porlepte halmokban hevertek a különböző színpadi kellékek. Az öregember egy hámló festésű ajtóhoz vezette Kornélt, és betessékelte a mosdóba, mely meglehetősen tágas volt ugyan, berendezése mégsem állt egyébből, mint egy piszoár meg egy miniatűr kagyló.

Kornél még nem végezte el a dolgát, amikor az öregember, aki addig a bejáratnál várakozott, feléje indult. Léptei ráérősen kopogtak a csempepadlón, közvetlenül a háta mögött állt meg. Kornél megborzongott a nyakába áramló lehelettől: mintha forró ujjak túrták volna tarkóján a hajat.

– Amiatt ne aggódjon – szólalt meg az öregember –, úgysem kell már sokáig viselnie.

Kornél csak most vette észre a nadrágján sötétlő hosszúkás vizeletfoltot, s miközben kapkodva visszagombolta a sliccét, érezte, a fejébe tóduló vértől kigyúl az arca: zavartan megigazította a nadrágba betűrt ingét, aztán nyakkendője csomóját kezdte lazítani-szorítani, és csak akkor fordult szembe az öregemberrel, amikor amaz megütögette a vállát.

– Elnézést – mondta –, távol álljon tőlem, hogy siettetni akarjam, de az idő vészesen fogy. És különben is, egy kicsit több odaadást várunk el öntől.

Kornél döbbenten ismert rá az előadás előtt bejátszott magnófelvételen hallott hangra, zavarában ellenállás nélkül tűrte, hogy a főügyelő belékaroljon, és kivonszolja a mosdóból. Ismét végigmentek a kacatokkal teli folyosón, de nem tértek vissza az előadásterembe, hanem befordultak egy félhomályos leágazáson. Alig fértek el a keskeny folyosón, össze-összeütődő vállal, egymás cipőjét taposva jutottak el az alacsony lépcsőig, ami egy fémajtóhoz vezetett. A főügyelő erélyesen bedöngetett, Kornél előtt magas mennyezetű, szűk helyiség tárult fel.

A balkézre eső falat egészalakos tükör borította, az előtt kellett megállnia, miután két megsárgult bőrű nő nekiesett, és leráncigálta róla a ruhát; hiába ellenkezett, csupán az alsónadrágját sikerült magán tartania. A két nő egyszótagos mordulásokkal értekezett, többet nem engedhettek meg maguknak az ajkuk közé csíptetett tűk miatt, melyeket arra használtak, hogy megtűzzék a Kornél köré tekert fehér lepedőt. Széket toltak alá, cigarettával a szájában pedig megjelent egy harmadik nő is, akit a főügyelő arra utasított, fésülje ki Kornél hajából a választékot, és borzolja össze egy kicsit, úgy majd nem lehet észrevenni a különbséget.

– Miféle különbséget? – kérdezte Kornél a helyiségben terjengő füsttől kábultan. Választ nem kapott, a főügyelő most arra oktatta a sminkest, hogy milyen vastag alapozóréteget vigyen fel. Mihelyt szétterült arcán a bőrszínű krém, Kornélt furcsa melegség öntötte el, testén borzongás futott végig, hideg verejtéket sajtolva pórusaiból.

– Nehogy nekem izzadni kezdjen! – förmedt rá a sminkes, és óvatosan megtörölte a homlokát.

A főügyelő odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Kornél még erősebben kezdett émelyegni a bőréből áradó tömény pacsuliszagtól.

– Ne aggódjon – bátorította az öreg –, megesik az ilyesmi. Meglátja, hamarosan elillan az egész. Támaszkodjon csak rám nyugodtan!

Hogy miként hagyták el az öltözőt, fogalma sem volt. Lépcsők sora követte egymást, a cementpadlót széles deszkák váltották fel. A kitágult teret hadaró beszéd, kiáltozás töltötte be, de leginkább az oldalt hullámzó, puha fal ragadta meg Kornél figyelmét, melyet szíve szerint meg is tapogatott volna, ha a főügyelő rá nem csap a kezére. – Ne szórakozzon, hamarosan maga következik.

Ebből a szögből először fel sem ismerte a pretoriánust, aki egymagában, hangosan elmélkedve járkált fel-alá a színpadon. Hogy miről beszél, nem hallotta, fülébe a főügyelő szavai csorogtak: nézze, én tudom, hogy minden változás nehéz, különösen, ha ilyen hirtelen történik, de mi bízunk önben. Maga több mint egyszerű néző, ezt az első pillanattól fogva tudtuk; biztos vagyok benne, hogy jóval kompetensebb lesz, mint az a másik. Belé, valljuk meg, tévedés volt bizalmat fektetni, de meggyőződésem, hogy ön nem fog csalódást okozni.

A pretoriánus időközben megszomjazott, összecsapta a tenyerét, bort rendelt. Kornélnak először úgy tűnt, a tálcára rakott kancsót és kupát cipelő lány egyenesen feléje tart, ringó csípője azonban mozdulatlanná dermedt, mihelyt gazdája elé ért.

A pretoriánus egyetlen hajtásból kiitta a kupát, majd ismét megtöltette, ám ezúttal nem emelte a szájához: mereven bámulta a lányt, ajkai mintha valami néma imádságot rebegtek volna. A kard a fal mögé van támasztva, hallotta Kornél a főügyelő hangját; hátra akart fordulni, hogy kérdezzen még valamit, de túlságosan hirtelen mozdult a pretoriánus karja és tekeredett a lány csípője köré, a tálca csörömpölve a földre hullt, ruhaszövet hasadt hersegve. Kornél porral vegyülő bor szagát érezte, amint berontott a színre, és farkasszemet nézett a pretoriánussal, akinek karjában holtsápadtan remegett a félmeztelenre vetkőztetett lány.

A beálló csöndben nem hallatszott egyéb, csak a színpadot megvilágító reflektorok zümmögése. A belőlük áradó hőségtől megzavarodva Kornél a közönség felé fordult, rövid keresés után megpillantotta Hankát, aki még mindig ugyanabban a merev pozícióban ült, arcán a megjátszott érdeklődés vonásaival. Azt azonban már nem tudta eldönteni, hogy barátnője felismerte-e őt vagy sem: hirtelen erőtlen nyögés tört fel a közelében, mire ő, feleszmélve kábulatából, ahogy csak a torkán kifért, elkiáltotta magát:

– Apám!

Léptei alatt megdöndült a színpad, megmarkoltam és lefejtettem karját a lány testéről, ám a lány nem tudott szabadulni, a pretoriánus a hajától fogva rántotta vissza, szabad kezével pedig fia arcába vágott. Eszelősen meredt a földön heverő fiúra, mit képzelsz, zihálta, ilyent még az istenek sem láttak, majd a lányra fordította tekintetét, így nem vehette észre, hogy Kornél a díszlet felé kezd kúszni. A kard feltűnően könnyűnek tetszett, markolata langyosan simult a tenyerembe, és csak amikor feltápászkodtam, eszmélt rá, hogy apja mit sem sejtve, fegyvertelenül áll vele szemben, de ekkor tekintete találkozott a lányéval, aztán a félig leszaggatott ruhából előbukkanó mellbimbóra tévedt, és a véraláfutásos combon állapodott meg.

A penge a mellkasába fúródott, akaratlanul is fordítottam még egyet rajta, és elnéztem, ahogy térdre rogyik. Csupán egyetlen elhaló hörgésre futotta az erejéből, majd elzuhant, és ezzel egyidőben, hangos surrogás közepette – mintha száz meg száz madár kavarná szárnyával a levegőt –, sötétség támadt.

A díszletmunkások némán tették a dolgukat, valaki a kardot is kivette a kezéből. Kigyúltak a fények, egy kőpadon üldögéltek, ölükbe ejtett kézzel, szótlanul, hátuk mögött a palotakert bokraival. Most, hogy végre kettesben lehettem vele, fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, s különben is, nagyobb gondjaim is akadtak, hisz csupán idő kérdése volt, hogy a szolgák valamelyike mikor ad fel: dehogy hitték el az apám hirtelen haláláról koholt mesét, mely szerint délutáni sziesztája után találtunk rá holtan, s azért kellett olyan gyorsan elhamvasztani, mert olyasfajta kór vitte el, ami könnyen járvánnyá fajulhatott volna a palotában, ha nem szabadulnak meg idejében a tetemtől.

Napról-napra ferdébb szemmel néztek rám, és csak azért tettek úgy, mintha fel sem tűnt volna hiánya a szolgálóházban, mert, bárhogyan is rejtegettem, tudták jól, hogy velem van. Ott őriztem lakosztályom egyik elsötétített szobájában, és csak esténként mertem kihozni a szabad levegőre, amikor tudtam, hogy senki sem láthatja. Minden vágyam az volt, hogy végre szerethessem, de csak gondolatban tudtam megkívánni, ágyékomban a rettegés nem hagyta szétömleni a gerjedelmet; éjszakánként ott feküdtünk test test mellett az ágyban, álmatlanul forgolódva, de nem mertünk egymáshoz szólni, pattanásig feszülten hegyeztük a fülünket a legkisebb neszre is, amely jelezni fogja, hogy jönnek, jönnek az engedetlenek, hogy végezzenek mindkettőjükkel, és kifosszák, vagy ami még rosszabb, törvény elé hurcolják őket.

Aztán elérkezett az az éjszaka, amikor a halálfélelem legyűrte bennem a hatalomhoz és gazdagsághoz való ragaszkodást. A rajtunk levő ruhán kívül semmit sem vittünk magunkkal, még élelemért is féltünk kimenni a raktárba. Szerettem volna néhány ékszert meg aranytálat becsúsztatni egy zsákba, de eszembe jutott, a fém zörgése könnyen elárulhat, miközben a palota folyosóin lopakodunk. A lovak szerencsére megismertek, alig prüszköltek, amíg kifogtam és elővezettem a legerősebb csődörünket.

Csak a városkapunál állítottak meg bennünket, az őr ismerte apámat, meg sem kérdezte, hová megyünk, egy kacsintás kíséretében továbbengedett. Poros országutakon vágtattunk, többször fel kellett költenem: éreztem elernyedni karját a derekam körül, és féltem, hogy egy merészebb ugratáskor leesik mögülem.

Egész éjjel lovagoltunk, csak hajnalban pihentünk meg. Jól ismertem az erdőt, a mi uradalmunkhoz tartozott. Letértünk az útról, kerestünk egy tisztást, a közelben patak folyt. Odavezettem a lovat, megitattam, majd kikötöttem egy fához, hadd legeljen.

A fű puha volt, azért aludhatott el olyan hamar. Leheveredtem mellé, füleltem, de a bogarak neszezésén kívül nem hallatszott semmi. Kornél szemhéja elnehezült, de nem hagyta, hogy legyűrje az álom: felköltöttem, és lehúztam róla az inget.

Kerek ernyő alá szorított, lángtalan, mégis fényes mécsesek világítottak rám a magasból, melyekből az elviselhetetlen forróság mellett hangos zümmögés áradt. Amikor felriadtam, arcom fürdött a verejtékben; először ki sem tudtam nyitni a szemem, a déli verőfény a szemhéjamon is áthatolt.

Egy hangyát láttam mászni a csípőjén: lefújtam, s ettől felébredt. Mielőtt útnak indultunk volna, ittunk a patakból, vízzel töltöttük meg a gyomrunkat, hogy ne érezzük az éhséget.

Az országutakat megkerülve jutottunk el a határig. Egyetlen egyszer találkoztunk emberekkel, vadászok voltak, de amikor meglátták a díszesen fölszerszámozott lovat, szótlanul biccentettek, és menetirányunkkal ellentétesen folytatták a hajtást.

Idegenben már nem voltunk védettek, semmivé lettek a nevemmel járó előjogok. Az első városban a csődört elcseréltük egy hátasra, a különbözetből élelmet vásároltunk és széles, sátornak való ponyvát. Az íjhoz meg a tegezhez egészen olcsón jutottam, a kereskedő néhány nyílvesszőt is adott ajándékba.

Sokáig vándoroltunk anélkül, hogy letelepedtünk volna. Ha elfogyott az ennivalónk, lőttem vadat az erdőben. Házasok voltunk, de hogy mikortól, azt nem tudtuk megállapítani: egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy asszonykámnak meg uracskámnak szólítjuk egymást. Ott szálltunk meg, ahol az este ért, tüzet sem raktunk, csak felhúztuk a sátrat. Hajnalonként elsőnek keltem, kimásztam a sátorból, és elnéztem a napfelkeltét. Az ég olyan volt, akár egy narancsszínre mázolt vászon, moccanatlan, vörös felhőkkel, még madarak sem szálltak rajta; nem is mertem sokáig bámulni, visszabújtam a sátorba, mert attól féltem, hogy ha túl hosszasan nézem, a nap ott ragad a dombok mögött, és talán sosem bújik elő.

Ezen a helyen, ahol most a birtok áll, ugyanúgy szálltunk meg, mint vándorlásunk többi állomásán, annyi különbséggel, hogy reggel nem bontottunk sátrat. Csupasz, alig lejtő domboldal volt, semmi egyéb nem nőtt rajta, csak sűrű, kövér fű: hamar azon kaptuk magunkat, hogy arról beszélünk, mi teremne meg a földben. Még aznap nekifogtam megépíteni a házat, el is készültem vele a tél beállta előtt, a fiú már ott született. Farkasbundába csavartuk, és gyönyörködtünk benne.

A leánykának bölcsőt is készítettem, de dunyha már sosem került bele. Annyi vér nem is létezik, amennyit én akkor láttam, egyenesen a földbe tettem őt is, az anyját is. A fiúnak később külön sírt ástam, pedig csak nyolcéves volt.

Tudom, mindaz, ami ért, az istenek büntetése, amiért megöltem az apámat. Azóta szokott csak úgy egyik pillanatról a másikra sötétség telepedni a szememre, olyankor furcsa zajokat hallok, mintha száz meg száz madár szárnya csapkodna a fejemben. Most már öreg vagyok és esetlen, lassan az ágyból sem tudok fölkelni; gyakran kapom azon magam, hogy fennhangon gondolkodom, ilyenkor elnémulok, mert úgy érzem, egész seregnyi tekintet követi minden egyes mozdulatom.

Ezek megszállták a házat. Pofátlanul ide-oda tologatják a bútorokat a hátam mögött, s a dolgaimat is széthordják, összevissza rakosgatják. A múltkor is felakasztottam a fenőszíjat a szegre, egészen biztos vagyok benne, mégis az asztalon találtam rá, amikor legközelebb borotválkozni akartam. Az ajtók mögül rohangászás, elfojtott beszéd hallszik, nem is merek benyitni, míg el nem csendesedik minden. Félek, nehogy megzavarjam őket.