Dr. Túri Zoltán klinikai pszichológus, pszichoterapeuta

J. D. Salinger: Seymour: Bemutatás (részlet)

​

Mint már említettem, Seymour bizonyos játékokban meglepően jó volt. Hozzá kellene tennem: néha megbocsáthatatlanul jó. Mit is akarok mondani ezzel: azt, hogy van a sportban és a játékban a tökéletességnek egy olyan foka, melytől mindig dühbe jövünk, ha azt nem igazi ellenfél produkálja, valamiféle tőrőlmetszett alak, nevezetesen egy stílustalan alak, egy felvágós alak, vagy egész egyszerűen egy százszázalékosan amerikai alak; s ebbe a felsorolásba a lehetséges ellenfelek egészszéles skálája beletartozik, kezdve azokon, akik olcsó és meglehetősen nyavalyás eszközökkel győznek ellenünk, egészen azokig, akik teljesen felesleges módon még boldogságot sugárzón, kimondottan jóképűen néznek szembe velünk. Seymour stílustalansága a különféle játékokban kétségtelenül csak egyik bűne volt; annyi azonban bizonyos, hogy az egyik főbűne. Különösen három játékra gondolok itt: stoopball-ra, golyózásra és rexezésre. (A rexezésről majd egyszer külön kell írnom. Ez ugyanis már-már nem is játékszámbament nálunk, majdhogynem ez volt maga a reformáció. Serdülő- és kamaszkorunk majdnem minden nagyobb válsága előtt vagy után rexeztünk.) Vidéki olvasók tájékoztatására: a stoopball olyan játék, melynél okvetlenül valami nagy kőlépcsőre vagy házfalra van szükség. Úgy játszottuk, hogy egy-egy gumilabdát valamelyik ház falához, illetve homlokzatához vágtunk – a Manhattanben divatos görög-ióni vagy római-korinthoszi homlokzatokhoz –, méghozzá csípőmagasságan. Ha a labda úgy vágódott vissza az úttestre vagy a szemközti járdára, hogy közben az ellenfél csapatából senki nem tudta elcsípni, az jó pontot jelentett a labdát megjátszó csapat számára, oly módon, mint a baseballnál; ha viszont elcsípték a labdát – és általában ez volt a természetes –, a játékosnak, aki dobta, ki kellett állnia. A legértékesebbnek azonban az a dobás számított, amikor a labda éppen eléggé magasan és erősen szállt ahhoz, hogy a szemközti falra verődjön, anélkül, hogy közben leszednék. A mi időnkben sok olyan labda repült, mely elérte a szemközti falat, de csak nagyon kevésszer sikerült olyan gyorsan, alacsonyan és ügyesen dobni, hogy le ne szedhesse az ellenfél. Seymour viszont, ha játszott, majdnem minden alkalommal szerzett ilyen pontot. Ha mások szereztek, többnyire mázlinak tartották – hogy ezenfelül örvendetesnek-e, vagy sem, ez már mindig attól függött, melyik csapatba tartozott az illető –, Seymournál azonban az volt a mázli, ha nem szerzett ilyen pontot. Ami ennél még jobban idevág: úgy tudta hajítani a labdát, olyan technikával, ahogy rajta kívül senki más a környéken. Mi többiek, akik általában, ugyanúgy, mint ő, jobbkezesek voltunk, egy kicsit balra húzódtunk a falra rajzolt kockás célfelülethez képest, és karunk gyors oldalmozdulatával hajítottuk el a labdát. Seymour azonban egyenesen a célsíkkal szemben helyezkedett el dobás előtt, és egyenesen rádobott – olyasféle mozdulattal, ami nagyon emlékeztetett pingpongbeli csúnya és teljességgel eredménytelen lecsapásaira –, és azután anélkül, hogy különösebben le kellett volna hajolnia, elzúgott a feje felett a labda, hogy úgy mondjam, a kiadó helyekre. Ha az ember megpróbálkozott vele, hogy ugyanúgy csinálja, mint ő (akár titokban, akár csakugyan az ő fanatikus személyes utasítására), vagy mindjárt kiesett az ember, vagy a nyavalyás labda úgy jött vissza, hogy egyenesen az ember képébe vágódott. Eljött az az idő, amikor senki nem akart velestoopball-t játszani az egész környéken, én sem. És akkor nagyon gyakran azzal töltötte az idejét, hogy vagy a húgainak magyarázta a játék fogásait, vagy pedig egymaga játszott, amikor is a labda a mögötte levő falról úgy pattant vissza mindig, hogy éppen csak ki kellett nyúlnia érte, és elkapta anélkül, hogy egy tapodtat is elmozdult volna egy álltó helyéből. (Igen, igen, nagyon belemegyek itt a részletekbe, de harminc év után egyszerűen nem tudok ellenállni a dolognak.) Golyózásnál ugyanilyen elképesztő volt, amit csinált. Golyózásnál az első játékos elgurítja vagy ellöki a golyóját hat vagy hét méterre a csatornába, lehetőleg minél szorosabban a járda pereme mellett (természetesen olyan mellékutcában, ahol nem nagyon parkolnak autók). A másik azután megpróbálja eltalálni a magáéval, miközben ugyanarról a kiindulópontról lök. Ez ritkán sikerül, hiszen majdnem mindig akad valami, ami kitéríti a golyót eredeti útjából: az úttest egyenetlen felszíne, vagy ha a játékos ügyetlenül löki neki a golyót a járdaszegélynek, egy darab rágógumi, bármi a sok-sok száz elhajigált apróságból, ami New York mellékutcáit jellemzi – nem is szólva arról, hogy lehet már eleve rosszul célozni is. Ha viszont a második játékos lövése mellément, golyója általában igen kedvezőtlen helyzetbe kerül, az első játékos nagyon könnyen eltalálhatja most már az ő golyójával. Százból nyolcvan vagy kilencven esetben Seymour verhetetlennek bizonyult ebben a játékban, akár elsőnek lökött, akár másodiknak. Nagy távolságok esetében széles ívben lökte ki golyóját, olyasféleképpen, mint a bowling-nál, ha a büntetőterület külső jobb sarkáról kerül sor dobásra. Ebben a játékban is kitűnt azonban, mennyire eltér egész tartása, stílusa a szokásostól, az igazitól. Míg a környéken mindenki a kezével, az ujjai irányításával lökött „hosszút”, Seymour karjának – helyesebben, csuklójának – valami oldalmozgásával indította el a golyót, olyasféle mozdulattal, mint ahogy egy lapos követ dobunk el, mellyel azt akarjuk, hogy kacsázzon a vízen. És itt is teljesen reménytelen vállalkozás volt, ha valaki megpróbálta utánozni őt. Mihelyt az ő módszerével próbáltunk lökni, végképp elvesztettük uralmunkat a golyó felett.

Arra, ami most jön, azt hiszem, tudatom megfelelő része szabályosan – és eléggé csúnyán – lesett. Évek óta nem is gondoltam tudniillik az egészre.

Egy napon késő délután, a délutánnak abban az időszakában, amikor New Yorkban kigyulladnak az utcai lámpák, s amikor az autók lámpái is kezdenek felfényleni – egyesek már világítanak, mások még nem –, a házunkkal szemben nyíló mellékutca csendesebbik részén golyóztam egy Ira Yankauer nevezetű fiúval. Nyolcéves voltam. Seymour technikáját próbáltam alkalmazni, újra meg újra kísérleteztem vele – ezzel az oldalról kacsázva lökéssel, ahogy ő, széles ívben próbáltam rávinni golyómat ellenfelemére –, és újra meg újra veszítettem. Egyhuzamban, de különösebb szívfájdalom nélkül. Mert, mint már mondtam, ez volt a délutánnak éppen az az órája, amikor a New York-i fiúk ugyanolyanok, mint a tiffiniek, ohióiak, akik – miközben a legutolsó tehén is eltűnik az istállóajtóban – távoli vonatfüttyöt hallanak az alkonyatban. És ha valaki ebben a bűvös negyedórányi időben elveszíti a golyóit, hát elveszíti, nagy baj nem történik. Azt hiszem, Ira is ugyanígy kívül állt az időn, és ha ő nyert, ő sem nyert egyebet, mint éppen csak golyókat. És ebben a csendben, mondhatnám teljes összhangban ezzel a csenddel, egyszer csak Seymour szólított. Megijedtem, de ez nagyon kellemes fajtarémület volt, nevezetesen, hogy él még rajtam kívül egy ember a világmindenségben, s ehhez az érzéshez még csak hozzájárult az a helyeslét, hogy ez az ember pont Seymour. Megfordultam, szinte megpördültem, és azt hiszem, Ira ugyanígy. A házunkkal szemben húzódó árkádsor alatt éppen kigyulladtak a fények. Seymour pedig ott állt a járda szélén, velünk szemközt, a túlsó oldalon, az úttest szegélyén egyensúlyozott, kezét bélelt báránybőr kabátjának zsebébe dugva. Mivel a fények mind mögötte gyúltak ki, arca árnyékban volt, mintha elúszott volna az alkonyattal. Tízéves volt. Ahogy ott egyensúlyozott a járda szélén, ahogy a kezét tartotta, ahogy – nos, benne volt az egész X-tényező, és akkor is tudtam, és most is tudom, hogy ő is teljességgel tudatában volt a kivételes pillanatnak. – Nem próbálnád meg, hogy ne célozz annyira? – kérdezte tőlem, még mindig onnan a járda széléről. – Mert ha célzol és találsz, az csak véletlen. – Megszólított, de szavai nem törték meg a varázst. – Hogy lenne véletlen, ha célzok? – feleltem én (bár itt most kurzívval írom) egyáltalán nem hangosan, de azért ott rezgett valami irritáltság is a hangomban, és éreztem is. Ő egy pillanatig nem felelt, csak ott állt a járda szegélyén himbálózva, és – legalábbis úgy éreztem – szeretettel nézett. – Mivel – mondta –, ugye, örülnél, ha a golyóját, Ira golyóját, eltalálnád, vagy nem? Ugye, örülnél? És ha már örülsz, hogy eltalálsz egy golyót, hát akkor nem nagyon számíthattál rá, hogy csakugyan eltalálod. Kell mégis valami szerencse a dologhoz, kell egy kis véletlen mindenképpen. – Kezét még mindig kabátja ferde vágású zsebében tartva, lelépett a járdaszegélyről, és odajött hozzánk. Egy gondolataiba mélyedt Seymour azonban nem jöhetett át gyorsan az úttesten, az alkonyatba hajló utcán, legalábbis nem úgy festett a dolog. Ebben az alkonyi fényben inkább mintha csak úgy vitorlázott volna felénk. A büszkeség azonban az egyik leghirtelenebb érzés a világon, nem tűr haladékot; így hát mielőtt Seymour még úgy két méterre lett volna tőlünk, gyorsan azt mondtam Irának: – Sötétedik – és ezzel hatásos módon véget vetettem a játéknak.

/Tandori Dezső fordítása/