Grecsó Krisztián | pszichologus

Grecsó Krisztián: Ötvenhét ember

Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit. A virágállvány sudár, piros vasrúdját egy foltozott kabátos, zsíros hajú alak vizeli le éppen, de Károlyi Imre nem őt nézi, hanem a láda peremén perlekedő fekete madarakat.

„Megint a varjak”, mondja, és elfordul az ablaktól, „rohadt dögök”. Megereszkedett heréit visszaigazítja az alsógatyába.

„Pusztulna el mind.”

Krákog, a slájmot a krizantém tövébe köpi. Gyakran marad rajta a rosszkedv, egész nap nem lehet megvigasztalni.

„Mit csinálsz, anyukám?”

A felesége a konyhában van, nem felel, nem hallja, vagy csak hallgat, Károlyi Imre az öreg, megroggyant szekrénysor előtt áll, rajta egy kép, újságkivágás, azt nézi, a faluban készült, a Réti telep kövér hídjáról van levéve a kastély, ami szintén Károlyi, de ahogy ő mondja mindig, „sajnos csak névrokonságról van szó”.

„Nem tudtuk, hová viszik őket”, mondja magában.

A képen a vörös téglás börtönfal és a Kurca közti ligetes sétányon fiatalok korzóznak, vasárnap van, ünneplőt hordanak, a fiúk zakót és kalapot viselnek, a lányokon kékfestő. Ott van a képen a későbbi Károlyiné is, messzire áll, aprócska fekete folt csupán, de a férje még így is látni véli a szomorú szemét.

„Úgy volt, hogy munkába, nem? És tán az apám, az én becsületes apám tehetett róla, hogy ezt a parancsot kapta? Ő volt a csendőr”, mondja, mintha hallaná valaki.

A képnek csak az a baja, hogy a későbbi Károlyiné aprócska fekete foltja mellett van egy másik fekete folt is, egy fiatalember, és az a fiatalember nem Károlyi Imre. Csak azért nem dobta még ki, mert a kékfestős lány meg a zakós fiú nincsenek egymásba karolva. Ha karolkozva vonulnának, hiába, hogy nincs másik képük a faluról, kidobta volna.

„Mit tehetett volna? És még őket kell sajnálni”, ezt már hangosabban mondja, hogy a felesége is hallja.

Károlyiné nem felel.

„Figyelsz, anyukám?”, kérdezi, lehajtja a fejét, szuszog.

„Hallak, apukám”, mondja Károlyiné. Épen maradt jobb kezében ügyesen forog a tányér.

„Ilyen világ volt, így kellett lennie”, mondja Károlyi Imre, mert örül, hogy végre felelt a neje. Lefordítja a képet, mégsem esik jól nézni. Hirtelen feltűnik neki, milyen vastagon áll a por a polcokon. Meglepődik, a neje szorgalmas, dolgos asszony, alaposan takarít. De most valahogy elmaradt. Felemeli a porcelán pásztorfiút, és a lábánál letörli a port a „Hajdúszoboszlói emlék” feliratról.

„Mondtad már, apukám”, feleli Károlyiné.

Visszateszi a fiút a helyére, eszébe jut, hogy ő is letörölhetné a polcot, elvégre semmi dolga, de aztán elhessegeti a gondolatot. Leül, összeragasztja a száraz nyál a száját. Mostanában kellene felégetni a gyepet, ezen mereng. Vidéken minden más. Jó, ha akad a kerületben egy tenyérnyi zöld, nem kell felégetni. Bekapcsolja a tévét, aztán mégis az ablakhoz sétál, a Váci út pokla mögé néz, a piac utcafrontján zár a lángosos, egyenes törzzsel emeli vissza a rácsot, mintha zsákot venne a vállára, a combjában feszül az izom. Nagyon kell ilyenkor vigyázni, gondolja, meg ne roppanjon a derék. Ebben a pillanatban bánja meg, hogy nem ment le inni egy fröccsöt a piacra ebéd előtt. Holnap mindenképpen meglátogatja az emeleti kocsmát, ott ismerik.

Károlyi Imre és a neje jóval a rendszerváltás előtt költöztek a kerületbe. Hogy konkrétan honnan jöttek, még a szomszédok se tudták, és nem is nagyon érdekelte őket. A vidék, az vidék, egy nagy massza az egész, parasztokkal, csönddel és szorongással.

Szoloványi János a Váci út mellett lakik, a Kassák utcában, tíz éve nyugdíjban van, rendőr volt, sokat szolgált az Alföldön, vagy tíz évet a Viharsarokban, Békéscsabán, rá meg majdnem annyit a Maros szeles partjánál, Apátfalván. Aztán az Alsó-Tisza-vidéken Szegedtől Csongrádig, néhány év vagy hónap itt, néhány ott, nyughatatlan volt, menekült maga elől. Munka mindenütt volt, arról nem is beszélve, hogy a becsületes, szolgálatkész embert, mint amilyen ő, bárhol szívesen fogadták.

„Nem kell ezt magyarázni”, szokta mondani.

És azt is mindig mondja, hogy „a rendőr, ha nem felejt könnyen, megőrül”. Ő igyekezett is így élni, elfeledni a korábbi eseteit, először csak egyet, aztán mindent, a gyanúsítottakat, még az ítéletet is.

„El kell felejteni az életet, akkor lehet tovább élni”, ez a filozófiája.

És Pest, Angyalföld remek környék, soha sehol olyan könnyen nem feledtek emberek, mint erre.

Vasárnap délelőtt Szoloványi megunja a magányt, fáj a feje a tévétől, hogy örökké vitatkoznak, kikapcsolja, és felveszi a ballonkabátját. Tavasz van, de még szeszélyes, árnyékban meghűl a derék. Egy pohár sör jól fog esni a piacon, aztán vesz répát meg zellert, van a fagyasztóban borsó, ha szaggat bele galuskát, tűrhető leves lesz.

Lent szokott megállni, a mozgólépcsők alatti italmérésnél, de most kedve van leülni, fölmegy az emeletre. A piac goromba épülete itt tágas és napfényes, a kocsma bódéja körül olyanok az asztalok, mintha valami különös, üvegházi kertben lennének. Fontoskodó asszonyok isszák a kevertet, és ápolatlan férfiak söröznek. Ha nincs hely, leülnek egymás mellé, és előbb-utóbb szót is váltanak. Szoloványi János nem jár fel ide, és még sohasem ült le idegen mellé, ahhoz túl tartózkodó, de most fáj a dereka, és azzal se lenne baja, ha három nap után szólna hozzá valaki.

Megfordul, hátát a pultnak támasztja, nézi, hová ülhetne, minden asztal foglalt. A legtöbbnél két-három ember ül, egyetlen olyan van, ahol csak egy férfi nézi a sörét. Ősz haját gondosan oldalra fésülte, bajszát rövidre nyírta, és még az inge is vasalt. Van felesége, gondolja Szoloványi, akkor biztos nem annyira bolond.

„Szabad?”

„Csak tessék.”

Közelről más az arca, ismerős is, nem is, de hát egy kor felett minden arc egyforma, mindenki emlékeztet valakire, és senki sem az, akinek látszik. De ahogy a bajszos férfi a pálinkát kéri, az egészen ismerős. Szoloványinak olyan érzése van, mintha hallotta volna már valahol. Persze ilyen is van. Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is. Hatvan fölött nem éri meglepetés az embert, hacsak az nem, hogy minden ugyanolyan. A bajszos ember egy pohár szilvát akar, éneklő a beszéde, mégis morgós.

Régi bizsergés járja át, szúrni kezd a szíve. Megijed. Mi fáj ennyire hirtelen? Mély és kaparós érzés gyötri, mint a szülőfalujában, ez elől az érzés elől menekült, és csak itt, Angyalföldön tudott megnyugodni, ahol olyan más minden. Ahol semmi sem emlékeztet se a gyerekkorára, se az ifjúságára. Itt minden másból van, itt eddig nem jött elő soha.

És most mégis.

„Régóta erre lakik?”, kérdezi Szoloványi.

A férfi bólint.

Aztán arról beszél, milyen más volt itt minden akkoriban, a rendszerváltás előtt. A legjobban őneki a nők tetszettek.

„Jöttek a Gogol utcába a merkúros nők.”

„Merkúros?”, kérdez vissza Szoloványi, de nem figyel. Arra gondol, hogy akkor azért lehet ismerős. Ha ez a férfi ilyen régen erre lakik, akkor lehet, hogy az elmúlt húsz évben naponta elmentek egymás mellett. Milyen furcsa dolgok szakadnak fel a tudat alól, gondolja, és kezd megnyugodni.

„Nem emlékszik?”, kérdezi a bajszos férfi, „az átkosban csak a Merkúrnál lehetett autót venni”.

„Én azt tudom”, feleli sértetten, most fogja csak fel, miről beszél neki ez az ember. „De miért merkúrosak a nők?”

Az idegen arca felragyog, hát csupa műhely meg gyár volt itt akkoriban, el sem hinné, aki ma erre él! A Kleopátra ház helyén parkettagyár volt, az Aldi helyén meg harisnyakötő üzem, arrébb sok gumis, meg autószerelő temérdek, és bejött a vasút egészen a piac magasáig, onnan vitte el az árut.

„Meg hát a Merkúrnak is itt volt az egyik irodája.”

„Hol?”

„Ott, na”, feleli a férfi, és a Váci út felé mutat, „innen a Pannónián. Ott ültek a kisnagyságok, a nagy elvtársak elkényeztetett feleségei, akik el tudták intézni, hogy a kiselvtárs hamarabb kapjon autót.”

Szoloványi érti már, most együtt nevetnek a korrupt nőkön, a nercbundás nagyasszonyokon, akikre már senki sem emlékszik, pedig degeszre keresték magukat azzal, hogy áthúztak egy nevet, és beírtak a helyére egy másikat.

„Ebből sem maradt semmi”, mondja az idegen, „valahogy mindig azt hittem, itt több marad a régi dolgokból”.

„Maga is vidéki?”

A férfi bólint, de ő hiába tereli mindig vissza a szót, nem hajlandó megmondani, honnan jött. Szoloványit nem is érdekelné ennyire, ha közben nem érezné megint a siló erős szagát, ha nem hallaná, ahogy bőgnek etetés előtt a tehenek. A férfi mellett honvágya van, valamiért a fiatalságára emlékezteti. Az idegen viszont ráun a nosztalgiázásra.

„Nekem nem hiányzik”, mondja. Megint olyan éneklős a hangja, és közben mégis morog.

Szoloványi Jánosnak felugrik a térdkalácsa, és a nyaki ere is kidagad, az idegen zavarba jön, de az is lehet, hogy meglátja, Szoloványi elpirult, elfordul, tépkedi hiányos arcszőrzetét.

„Minden jót”, mondja hirtelen Szoloványi, és feláll, tesz egy bizonytalan lépést a zöldségesstandok felé, aztán visszafordul.

„Tudja, az ötvenes években én még nagyon fiatal voltam, de már szolgáltam. És bár idővel elkerültem onnan, mindegy, szóval, a Tisza mellett voltam kisgyerek. Mindszent és Korógyszentgyörgy között van egy tanya”, mondja, és sokatmondóan csöndben marad. „Mindjárt Mindszentnél, nagy életesházzal, meg minden. Na, ott.”

Az idegen csak néz, merev arccal.

„Nem ismerem a környéket!”, mondja. Próbál mosolyogni. Szoloványi visszalép, leül, szívesen kér még egy kört, ajánlja fel, de a férfi felemeli a kezét.

„Nem, köszönöm!”

Most a férfi áll fel, elindul a mozgólépcső felé, nem néz hátra. Szoloványi látja ősz fejét, ahogy elsüllyed a többi ősz fejjel együtt. Azt már nem látja, hogy a férfi milyen ijedten szaporázza a lépteit hazafelé, áttrappol az aluljárón, a Székely himnusz szól egy ócska szintetizátorból, aztán fel hamar a sötét, kopár lépcsőházban. Mintha üldöznék. Gyorsan kényelmesbe öltözik, belehuppan foteljába, és bámul mereven maga elé. Semmire sem tud gondolni. Ebéd közben lelöki a kenyeret az asztalról, és amikor felveszi, elfelejti megcsókolni. A neje látja ezt, megkérdezi, mi lelte. Máskor sohasem beszél csúnyán a feleségével. Most röviden válaszol.

Szoloványi János ott marad a piacon, kér még egy pohár sört, Mikóczki tanyagazdára gondol, meg a saját sanyarú gyerekkorára. Próbálja nem gyűlölni az anyját, hogy kicsi gyerekként odaadta őket szolgálni, őt meg a bátyját is, Balázst. Nem is lett volna szabad, iskolába kellett volna járniuk, nem éves késésekkel kezdeni meg az elemit. Nagyot kortyol a sörből. De talán ezért jutott el az érettségiig, és kapott mindjárt helyet a rendőrségen. Jó parasztelvtárs volt, ez is igaz, de úgy küzdött, mint senki más az osztályból. Idősebb volt, persze, de a többiekben sohasem volt annyi akarás, mint benne. Megbecsülte magát, hogy tanulhat, miután ötvenhétben, hétévesen, Balázs bátyja már kilenc volt, végre elvitték őket a gyermekvédelmisek arról az átkozott tanyáról. Nevelőotthonba kerültek, szerencsére ugyanabba.

Nem is tudja, mikor jutott utoljára eszébe a tanyagazda. Fanyar mosolyra húzódik a szája, ilyen távolról nézve, ennyi év után, most szinte hiányzik, a maga módján, ahogy mondani szokás, jó ember volt, és ha érdekből is, de legalább ragaszkodott hozzá. Néha kedves is tudott lenni. A nagy meséléseket például nagyon szerette. Ilyenkor a mindig garasos Mikóczki nem spórolt a tűzifával, jól befűtött a sparheltbe meg a kemencébe is, előtte, hogy aznap már ki se kelljen menni, megetettek, bezárták a tyúkokat, aztán Mikóczki elengedte a kutyákat, jóllehet tíz méterre se volt a tanyától a műút.

Kér még egy sört, pedig már érzi, sok lesz. Olyan élesen visszajöttek a régi képek, hogy hallja, zizegnek a Kurca-parton a nyárfák. Ezernyi apró, fémes levél rázza magát, olyan a hangjuk, mintha kicsi kasztanyetták csattannának össze. Hallani véli az öreg Mikóczki hangját. Nahát, selypített! És öreg? Jó, ha negyven múlt akkor, csak az ő gyerekszeme látta idősnek. Zsémbes alak volt, megtörte a magány. Minden történet között morgott kicsit, mintha ez lenne az átvezetés. Ha a pockok tovább szemtelenkednek, akkor feldúlják az életesház után a színt, tán a górét és a füstölőt is, de lehet, még az ólakba is bepofátlankodnak.

„Hogy rohadnának el”, ilyeneket mondott.

Próbál másra is emlékezni, de nem nagyon megy. És nem is érti, hogy most miért akar. Nem volt jó eddig így? Nem volt könnyebb? Tényleg csak azzal törődni, ami van, és sohasem gondozni azt, ami volt. Elkezd fütyülni, máskor szégyellné magát, de már nem törődik vele, könnyűvé tette a szívét az ital, nincsen semmi dallama, egy ideig csak táncol, ugrál a füttyszó, aztán, mintha mégis lenne, kunkorodik, alakul magától, ívet talál és megfeszül a dallam.

Lehajtja a fejét, valahol a távolban harangoznak, most a szöveg is eszébe jut, „Jézusomnak kegyelméből már elértem végemet”, énekli magában. Legalábbis reméli, hogy magában, hogy ez kifelé nem hallatszik, „véghetetlen szerelmétől várom üdvösségemet”. Fenyőszag van, ázottfenyő-szag, koszorúk, „Istenem, Istenem, Megváltóm, mindenem, könyörülj meg lelkemen!”.

A Gorkij téesz feldolgozóüzemében történt, a mészárosoknál. A rideg hodály hátsó fertályában volt egy kampósor, arra akasztották föl az állatokat, hogy a gépi fűrész sebesen pörgő lapja kettészelje őket. Erzsike, az állomásfőnök lánya az egyik kampón lógott, megcsonkították, levágták a bal kezét. Zárt koporsója volt szegénynek, egy fiatal lánynak. Kint volt az egész falu, hömpölygött az öregfalu katolikus temetőjének rétjein a tömeg. És volt még ott valami furcsa. De mi is?

Feláll, megszédül, alig bír megkapaszkodni. Három pohár sörtől? Na ne már. Azért sem hagyja megijeszteni magát, kér egy vodkát.

„Kicsit.”

A kocsmáros nem szól, tölt, de mintha megrázná a fejét. Vagy csak Szoloványi képzeli a rosszallást, mindegy, már mondja is, dacból, ingerülten.

„Inkább nagyot.”

A kocsmáros megint nyitja a hűtőt, mosolyog.

„Mindig elfelejtem, hogy két cent”, teszi hozzá engedékenyen Szoloványi.

„Annyi baj legyen”, feleli a pultosfiú, nincs gúny a hangjában.

Visszaül a vodkával. Nem akar erre a borzalomra gondolni. Ez lett volna az első esete, ha nem jönnek a városi rendőrök, és nem veszik el tőle. Milyen szépen elfeledte, eltemette már magában.

De minden hiába, valami kiszabadult, és a régi napok meg akarják mutatni magukat.

„Akkor jönne legalább valami szép”, mondja a vodkának, és beleiszik.

Az ifjú Szoloványi a sóháznál lesi Annát. Karonfogva mennek az első tavaszi vásárba, a merészebbje a templomba is beszökött, szép lányok, inog rajtuk a kékfestő. Karonfogva jönnek, énekelnek, „Ki a Tisza vizét issza”. Anna hátul megy, meghúzódva, Szoloványi mégis csak őt látja.

Anna szerint csak azért, mert a csordajárás felől odabilleg egy kék szárnyú pillangó, át az út felett, el a vadszilvafák mellett. Minden lány a kék szárnyú pillangót nézi, mintha kérő lenne, és közben Anna már érzi, hogy megtörténik a csoda, mert olyan melegség van benne, mint máskor sohasem. Hevesen ver a szíve, mintha futott volna, alig bírja tartani a tempót, pedig az ének is lassú, a séta is lassú, hogy meg tudják őket nézni a legények.

És akkor a pillangó keresztüllibeg a Vendriczky lányok feje felett. Pedig úgy illett volna, hogy a kulákból jó elvtárssá lett Vendriczky Ignác ragyogó lányaival törődjön. De nem, a szegény és szomorú szemű Kiss Anna felé megy, és a lány nevet.

Szoloványi Jancsi ott áll a legények között, akik mustrálják a lányokat, és látja ő is, amit minden férfi, hogy Anna vállára száll le a pillangó. De nem igaz, hogy ő emiatt vette észre. Már akkor is őt bámulta, amikor kilépett a templomból, babonázva nézte a lány húsos ajkait, az ijedt, bónamenta szemét, a vékony madárkezét.

Az öreg Szoloványi elindul haza a piacról, egészen elmosódik előtte minden, csak a hangokat hallja, valaki rántott pontyot kér, és serclit, valami pittyeg, sokszor, ő csak megy, dülöngél, énekelni lenne kedve, de nem itt, hanem ott, abban a valóságban, a faluban, otthon, rázendíteni a fiúkkal arra a katonanótára, amire akkor, hogy elnyomják a lányok énekét, persze nem azért, mert nem szépen dalolnak, hanem hogy így is incselkedjenek velük, a lányok meg csak próbálják még hangosabban, szinte kiabálva túlharsogni őket, olyankor kidagad az ér a nyakukon, olyan szépen erőlködnek.

A lépcsőházi kódot viszonylag könnyen beüti, de a kulcs nincs meg. Csak nem elhagyta a piacon? Fáradtan és részegen nekidől a rácsnak, belóg a feje, zihál. Lassan elzsibbad a válla, érzi, hogy tehetetlen, kicsúsztak a kezéből a dolgok. Ez az, amit soha nem engedett meg magának, hogy a dolgok elszabaduljanak, hogy az érzelmek dolgozzanak az ész előtt. És mint még soha, vagy mint gyerekkorában utoljára, sír.

Károlyi Imre egész héten a tévét nézi. Minden vitaműsort és minden vitaműsor ismétlését is, kopasz férfiak beszélnek a hazáról. A lakás bebüdösödik, Károlyiné hiába szellőztet, talán a falakból jön, a fotelból, beleivódott mindenbe az izzadság, a nikotinszagú verejték. Mintha titokban újra bent cigizne az ura. Tagadja, de nem áradhat ilyen borzalmas bűz a bőréből.

A Váci út robog, dohog, kiabál, dudálnak és üvöltenek az emberek, a Váci út a pokolba vezet, mindig is ezt gondolta Károlyiné. Az asszony mindent lát az ablakból, mégis jólesik kiállni a balkonra. Ismeri az arcokat, akik virágot és nadrágszíjat árulnak a 14-es villamos megállójában, az árust, aki pontban fél egykor, órát lehet hozzá igazítani, kijön a piac elé, szájában fogpiszkáló, a fogait turkálja, elégedetten dülleszti a hasát, és rágyújt. Vajon mit árulhat? Ránézésre pék. Mond valamit a húsos lányoknak, azok meg néha nevetnek. Másszor meg nem.

Károlyinénak ez a világ, lassan huszonöt éve nem mozdult ki a lakásból. Eleinte próbálkozott, de gúnyolták a keze miatt, aztán amikor a Nyugatinál el is lökték az aluljáróban, végleg lemondott róla, hogy megszokja a várost. A férje először haragudott, utána meg örült, legalább tudta, hol van, ő meg kedvvel kalandozott, és azt hazudott, amit akart. Hogy hol járt, meg hol nem. Ugyan. Károlyiné nem bánta, legalább neki békét hagy. Csak bevásárolni tanította meg nehezen, aki nem főz, vásárolni sem tud, lényegtelennek ítéli a fokhagymát vagy a sütőrumot, elfelejti a sót meg a vegetát, felsőcombot vesz alsó helyett.

„Nem mindegy, persze hogy nem mindegy.”

„Mit főzöl?”, kérdezi Károlyi Imre, a szemét sem veszi le a képernyőről.

„Semmit.”

A férfi erre felemeli a fejét, „hát?”.

„Nincs itthon semmi.”

„Aha”, mondja Károlyi Imre, és csatornát vált. Még percekig a tévé előtt ül, aztán nagyon lassan feláll. Mint aki most tanul járni.

„Minden nagyon kell”, mondja maga elé, amikor zsebre teszi a bevásárlólistát. Úgy mondja, mintha a neje tenné, de nem utánozza elég jól. A feleségét nem érdekli a gúny.

„Csak ha főtt ételt akarsz enni.”

„Csak ha enni akarok”, mondja.

Ahogy kiértek a vásárra, meg is szólította. A Károlyi-kastély előtt virultak az akácok, a piactéren vurstli, illatos törökméz, cukorka, zselé, másutt pliszéfüggönyök, mellények és rakott szoknyák, a kocsma előtt meg célba lőttek a fiúk.

„Annácska, lövök magának valamit!”

Kiss Anna elpirult, máskor milyen jólesett volna a figyelem. De a pillangó miatt most mindenki őt irigyli, nem szabad kitűnni. Ezt mondja az apja mindig, hogy csak húzódjon meg, ne vegye észre senki, és eddig remekül ment, túl jól is, „ne aggódjon, édesapám, engem a kutya se vesz észre”, mondta nevetve mindig, pedig sírni lett volna kedve, hogy ennyire szóra sem méltatják a férfiak.

A Vendriczky lányok hófehér vattacukrot majszolnak a téren, úgy tépik, mintha grófkisasszonyok lennének, őt figyelik, hogy merre megy, mit csinál, nőtt-e az ázsiója a pillangó miatt. Eddig sikerült elkerülnie mindenkit, elaltatta az úrilányok gyanúját, erre most idejön ez az ostoba férfi.

„Annácska, engedje meg!”

„Maga honnan ismer engem? Be se vagyunk mutatva egymásnak.”

Szoloványi Jancsi köhögőrohamot kap, ez azért már sok, persze, be kell tartani az illemet, és szépen szólni a lányokhoz, de faluhelyen bemutatkozni, milyen gőgös lány ez. Együtt jártak iskolába! És igaz, mióta megváltozott minden, és a lányok lányok lettek, a fiúk meg fiúk, jó ideje nem is szóltak egymáshoz, de hogy neki, Szoloványi Jancsinak be kellene mutatkoznia, nevetséges.

Már Anna is megbánta, hogy ilyet szólt, tudta ő nagyon jól, hogy ki áll mellette, de valahogy ez csúszott ki a száján. Azt mégsem mondhatta, hogy ő most, ebben az átkozott pillanatban nem tud beszélni, mert árgus szemekkel lesik a Vendriczky lányok, és ha ők rászállnak, neki vége, még napszámot sem kap sehol, mert nem merik majd hívni. Mi mást mondhatott volna? Szétárad benne a szégyen, amitől meg dühös lesz, ezt így akkor sem illik, gondolja, és győzködi magát, hogy igaza van, felnőttek már, egy legény nem szólíthat le csak úgy egy leányt.

Közben a fiú is arra gondol, hogy ez hiba volt. Valahogy megváltozott minden, nem szokás csak úgy leszólítani a lányokat, még rossz híre lesz szegénynek.

„Ne haragudjon, Anna!”, mondja és meghajol. „Tényleg sajnálom. Nem tudom, mi lelt.”

Anna oldalra néz, a Vendriczky lányok a háziipar felé mennek, mi a fenét akarhatnak ott, olyan hangosan nevetnek, hogy áthallatszik az egész téren, ez még tőlük is sok, az egyik nagydarab kofa kiabálni kezd.

„Nézz már oda”, kiabálja, „vattacukros cafkák”.

Az egész piac nevet, benne szétárad a melegség, ez most megmentette őt, holnap mindenki erről fog beszélni, nem róla, nem a pillangóról, és nem fogja az apja bántani, mert megint nem hall róla semmit, és az nagyon jó. Mosolyogva fordul vissza, még az is eszébe jut, hogy azt mondja Jancsinak, lőhet neki valamit a céllövöldében, de a fiú már nincsen sehol.

Elindul, maga sem tudja, hová, csak megy, aztán már az első lépésnél fáj, meg kell állnia, sírni kell, megint elindul, most már sietősen, iparkodik haza, törli a könnyeit, ijesztően fáj. Legalább az apja boldog lehet. Igaz lesz, ha nem hall semmit, ha úgy tudja majd, Kiss Annával nem történt az égvilágon semmi. Mert nem is.

Rá egy hétre, vasárnap, Szoloványi Jancsi a piac felől megy le a sétányra. Erről van a Károlyi-kastély nagykapuja, a nagyapja még itt járt be mint udvaros, béres, a korán meghalt apja meg mint megbízott gazdatiszt, és Anna, ha összemelegednének, itt járhatna be a gyerekotthon konyhájára mint konyhalány, aztán talán mint szakácsnő, hiszen Balázs, a bátyja már bekerült, és ha olyan az elvtársak kedve, talán neki is el lehetne intézni.

Ilyen szép álmai vannak Szoloványi Jancsinak, mert bármennyire is nem lőhetett forgót a vásárban, valami megváltozott a lány és közte. Másképpen nem köszönnek, ha látják egymást a fényképésznél a sarkon, másképpen fordulnak el, és gondolják talán ugyanazt, mondjuk, hogy ide jönnének levetetni magukat az esküvő után, és Jancsinak gyorsan ver ilyenkor a szíve, mert ha a lányra gondol, nemcsak a nadrágjában támad melegség, hanem a levegőt is nehezen veszi. Ha Annára gondol, elmúlik a fájdalom, ami azóta benne van, hogy az anyja elhagyta őt, pontosabban kivitte arra a tanyára szolgálni.

Vasárnap van, és végre fel tudja venni az új zakóját, ami nem egészen új, de ez nem látszik rajta, Szentesen vette a piacon, mintha ráöntötték volna, derékban kicsit szűkített, ami kifejezetten jól áll, ráadásul emiatt le is tudott alkudni az árából, az öregeknek nem kell ilyen szabás, hiába szép az ujja és még a gallérja sem kopott, ha hasnál kurta.

Áll a Kurca partján, olyan nyugodt a víz, mintha mindent megbocsátott volna a falunak, olyan álmos, mintha nem öltek volna a partján. A kastély mögött, a régi várbörtön fala felől énekszó hallatszik. Ezért jött ő ide. Gondolta, hogy erre sétálnak a lányok, és talán, ha az ostoba apja nem vitte ki a gyárba még az Úr napján is, Anna is köztük lesz.

Jancsi elindul, aztán megtorpan, nem tudja, hogy lenne a jobb. Ha sétál feléjük, vagy ha a lányok így látják meg, ahogy itt nézi a vizet. Közben kiszúrja, hogy a túloldalon, a Réti telep felől meg a sétány másik oldalán is fel-feltűnik egy legény, és még a falu felől is szállingóznak. Jancsinak a gyomrába mar a féltékenység, csak nehogy más is Annára vessen szemet! Majdnem ki is mondja hangosan.

„Anna az enyém.”

Vagy ki is mondta? Mióta megölték az állomásfőnök lányát, Erzsikét, benne minden más lett, rémálmai vannak, szorong, egyre gyakrabban magában beszél, mintha el kéne önmagának magyaráznia, mi történik körülötte, mintha végiggondolni nem lenne elég. És nem is az. Hiszen, ha megy is tovább az élet, ahogy szokott, a faluban más lett a levegő. Köztük van, itt él a gyilkos, nem kapták el, és talán már kiszemelte a következő áldozatát.

Közben odaérnek a lányok, Anna köztük van, dalolnak mind, ő is, egészen addig, amíg meg nem látja Jancsit, és akkor megáll, nem énekel tovább, nem is megy, a négyes oszlop engedelmesen szétnyílik, a lányok kikerülik, egymásba karolnak újra. Jancsi most észrevesz valami furcsát a hídon, nemcsak férfiak állnak ott, egy állványt szereltek fel oda. Minden szokatlan dolog elbizonytalanítja, ráncolja a szemöldökét. Anna megijed, hogy baj van, vele van baj, a céllövölde miatt haragszik rá, pedig ő még mosolyog, tartja magát, egészen közel ér, amikor meglátja, hogy a fiút más zavarta meg, ő is ösztönösen hátrafordul, a hídra néz.

„Fotográfus”, mondja köszönés helyett.

Jancsi a fejét rázza, „mit akar itt?”.

„Szolgálatban vagy?”

„Dehogy!”, mondja Jancsi, kihúzza magát, mosolyog, szétárad benne a melegség. A lány nemcsak kilépett a sorból, de tegezi is!

„Csinos az új zakód!”, mondja a lány, és elpirul.

Jancsi semmit sem tud felelni, csak áll vörösen és némán, harangoznak a vajfehér akácvirágok, és a gyönge szellőben hajladozik a sárga bodza. Lassan elindulnak a lányok után, csak úgy sétálva, nem karolnak egymásba, elég már ez is, mindenki őket nézi, a Vendriczky lányok egy pillanatra megállítják a menetet, efféle szemtelenséget elképzelni sem lehet, hogy valaki kiáll a sétából, és egy legénnyel megy tovább. A dal is megtorpan, „beleestem kocsistul, lovastul”, aztán annál dühösebben kezdik újra. Jancsinak még mindig nem jön szó a szájára.

„Nem lesz ebből baj?”, kérdezi később.

Anna széttárja a kezét.

„Ha megvédesz, nem.”

„Téged bármitől.”

Anna megáll, a szeme párás, de tartja magát, „ki tudja, mennyi időnk van”, mondja.

A híres diszkoszvetők, miközben rendes, sutyi cigarettázásukra indultak a kendergyár áztatótavához, a csipkebogyóbokrok között ráakadtak a katolikus kántor lányára. Az akácfára húzták fel. Megcsonkították, a fejét vették szegénynek, a gyönyörű fejét. Körben, a virágzó akácokon mindenütt varjak. Hánynak a diszkoszvető fiúk, okádnak a szürke gyepre, a gyár felől sikoltás hallatszik, zokognak a szürke gépek, vajúdik a gépszíj, még a masina is a gyönyörű Leát siratja. A lánynak olyan volt a mosolya, mintha a teremtés első napján tanulta volna. Olyan hangon dalolt az apja mellett a karzaton, hogy a temetőkertben elvirágoztak a bazsarózsák.

Ki képes ilyesmire? Hogy lehet az, hogy nem fogták meg már az első eset után? Már Erzsikét, az állomásfőnök szegény lányát meg kellett volna bosszulni!

Gyötrelem jött most a falura.

Lea tiszta volt, jó szándékú, nevetős. És most egy meggyalázott test lóg a gyár melletti akácosban.

Rohangálnak az emberek, háztól házig. Van, aki egyvégtében beszél, a másik fele meg csak ül és hallgat. Rendőrkocsik jönnek, meg még egy Robur busz is, tucatnyi rendőr ömlik le róla, mintha az orosz sereg tért volna vissza. A hírt nem kell vinni, megy magától. Illetve viszik mégis, mert muszáj, és viszik, mert sokfélék a népek, és van, aki szeret fürdeni a borzongásban és a fájdalomban.

Egyetlen nagy harangkongás hallatszik délután, utána tompán félreverődik a harang. Ilyen szokatlan hangot még azok sem hallottak, akik már az első háború előtt is éltek. Így még sohasem harangoztak, és nem fordult elő, hogy egyetlen kongás ilyen nagyot szólt volna. Az öregasszonyok az első utcában mindjárt sejtették. A csontjukban érezték, hogy baj van. Hogy egy test húzhatja magával a harangot, azért szólt ekkorát. Csak jajveszékeltek, csak sírtak, amikor megjött a bizonyosság, hogy igen, úgy van, ahogy gyanították, ahogy megérezték a sajgó testükben, hogy megy el, szökik a templom felé a halál.

„Nem szabadott volna magára hagyni”, mondja mindenki, főleg azok, akik magára hagyták.

Amikor a hírvivők elmentek, a kántor a templom tágas magányában lassan felfogta, mi történt a lányával. És amikor felfogta, megtagadta az istent. Aki őt ebben a faluban különben is elhagyta, megtagadta egy új szövetségért.

Kleinnéhez másnap egy lány még elment zeneórára. A Szalagos Ilonka volt olyan bolond, hogy azt hitte, a magára maradt Sárika néni zongoraórát fog adni. A lány egy darab ideig szólongatta az asszonyt, hiszen otthon volt, ott ült a zongora mellett, a hangszeren orgonavirágok, fehér és lila fürtök, de Kleinné nem válaszolt. Nyitott szájából csorgott a nyál. Két nap múlva vitte el a mentő, kiszáradva, mocskosan.

Szoloványi Jánost meggyötrik a felszakadó emlékek. Nem tud ő már emlékezni, elfelejtette, hogyan kell. Régóta nem kellett törődnie az idővel, nincsenek mögötte évtizedek, csak a feledés van, a szíve olyan, mint az üres Váci út hajnalban, amikor csak a helyi vagányok játszanak rajta autóversenyt, utána csönd van, döbbenetes magány és kopárság. Meg lehet állni a közepén, mint egy kősivatag peremén, a körúti felüljáró betonhulláma keskenyre vágja a horizontot, mintha aszfaltból lenne az ég, vagy bebetonozták volna a világot.

Ez a süket, tömör valóság, ez segítette eddig. Ilyen volt az ő szíve is. Egy óriási kő alatt volt minden, mintha egy vulkán tömődött volna el, a világnyi merev lávakő nem mozdult, nem is szelelt. Egészen a múlt hétig, amikor összefutott azzal az emberrel.

Onnan ismeri, Sáraságból, biztosan odavaló, és ugyanazért van itt, mint ő, felejteni, elmúlni, szürkén és súlytalanul, felelősség és számadás nélkül lezárni az életet, jeltelenül eltűnni, egy szóróparcellában lefolyni a csatornába, még csak a földbe se épülni bele. Már abban is biztos, hogy valahol, a tudata mélyén tudja, kicsoda ez a férfi. A gyomra már tudja, az agya még nem ismeri meg. Az esze azt mondja, hogy közel ötven évet öregedett arcokra nincs garancia, és hogy mindenki olyan, mint a másik, és már senki sem olyan, mint volt, akkor meg minek erőlködni.

Nem is erőlködik, mert tudja, meglesz a megoldás, és azt is, hogy ez a megoldás neki nem fog tetszeni. Vége a boldog békeidőknek, a szunnyadásnak, mert a kődugó megmozdult. Tudja, hogy így lesz, ezért nem is sietteti. Nem dolgozik az agya, nem gondolkodik, nem akar. Iszik, jóval többet, mint szokott. Már reggeltől kezdi. Vedel, és tompa rémülettel várja, mi lesz. Jó is így. Most a legjobb. A vihar előtti csöndben. Állni a kies Váci út közepén, hajnali négykor egyedül, széttárni a karját, részeg fiatalok, akik lerakták a hangszereiket átellenben a sarkon, rákiabálnak.

„Megunta az életét, tata?!”

Elindul megszégyenülten a Kávéskatica felé, pedig nyugodtan mondhatta volna, hogy „igen, fiacskám, meguntam”, esetleg hozzátehette volna, hogy „és a jóédesanyádnak vagyok én a tatája”.

Károlyi Imre már ott ül, Szoloványi tíz tájban érkezik meg, ráadásul az ő szatyra még üres. Amaz már be is vásárolt, dacosan, mintha tollal feldíszített totemállat lenne, figyel a szatyor tetejéről egy leveles karalábé. Szoloványi egy pohár sört kér, és két Unicumot. Kicsit. Leül Károlyi Imre mellé, odatolja neki az egyik töményet.

„Én ugyan nem kértem”, mondja Károlyi.

„De azt se mondta, hogy nem kell.”

„Az is igaz.”

Hallgatnak. Szoloványiban, Károlyi Imre mellett, megint megbolydulnak az emlékek. A városi rendőrök megérkezése után ő, a tizenkilenc éves körzeti megbízott őrségi feladatot kapott, a halottasházra kellett figyelnie. Parkolópálya. A halottasházban szegény Erzsike volt felravatalozva, nem akarta bántani senki.

Lea testét elvitték Szegedre, és ez felkorbácsolta az indulatokat.

„Persze hogy elviszik szegény lányt, se anyja, se apja, nincs, aki megvédené.”

Szoloványi felnéz, mintha Károlyi Imre bóbiskolna, pedig csak bambul, három asszony jön kávézni meg vodkázni, Szoloványi ismeri őket, az egyik ukrán, a másik román, a harmadik meg román kínai. Fene se tudja, milyen nyelven beszélnek, de nevetnek. Szoloványi Károlyi Imre szemébe néz.

„Maga rosszabbul néz ki, mint legutóbb.”

„Maga se szépült meg.”

„Ott volt a szám a karján.”

„Kinek a karján?”, kérdezi Károlyi Imre, és láthatóan tényleg nem tudja, kiről van szó.

„A kántor karján.”

„Nem tudom, miről beszél.”

Szoloványi legyint, aztán mégiscsak mondja.

„Szerintem meg tudja. Engem küldtek be. Akkor már ott voltak a szentesi rendőrök, de helyszíneltek. A pálya mellett volt mind. És amikor Klein Jani bácsi, a kántor, felakasztotta magát, én mentem be érte. Félmeztelen volt.”

... folytatásl ...

„Nem tudom, miről beszél.”

„Nekem nincsen arra bizonyítékom, hogy tudja. De érzem.”

„Pisálnom kell”, Károlyi Imre feláll, és emeli a táskáját is.

„Nem jön vissza?”

Károlyi elindul az emeleti klotyó irányába. Szoloványi János a kolbászos felé néz, és az öreg kántorra gondol. Klein Jani bácsi. Csak ő jött vissza a faluba. Pedig milyen sokat, négy családot, ötvenhét embert vittek el Mindszentre. A régi öregek azt beszélték, egy hétre bezárták őket a mindszenti zsinagógába. Szomszédokat, iskolatársakat, kollégákat, öregasszonyt, beteg embert, gyereket, süldő szép lányokat, ezeket a közülünk valókat, ötvenhét falusit, mintha állatok lennének. Onnan meg, de ezt már csak kevesek tudták, mert a nagyját nem érdekelte, a többi meg el akarta felejteni, a szegedi téglagyári gettóba kerültek. Három hétig voltak ott.

A Weiszéktől, pedig mekkora család volt, nem jött vissza senki. A Kertészéktől, akik potyára keresztelkedtek ki, onnan is mentek vagy harmincan, senki. Egyedül Klein Jancsi jött haza. Tűrték, de a régi házukba nem költözhetett vissza. És munkát se kapott, igaz, nem is nagyon volt. De ha akadt, őt nem hívták napszámba se. Néhány hétig, egy hónapig pásztornak, ellátás fejében, megtűrték tanyán. Aztán, amikor a parasztoktól is elvettek mindent, és vigyázni se volt mire, meg bögre tej sem jutott, neki sem volt hely.

Jancsi úgy hallotta, hogy a Klein egyik este bement a parókiára, vacsorát kérni a katolikus paptól.

„Éhezem, atyám.”

A pap bólintott, mutatta, hogy üljön le. A paprikás krumpli üres volt, nem volt benne szalonnahéj se, de korpás kenyérrel, szűken, elég volt kettőnek. Hajnalig beszélgettek, megitták a misebort, a pap az egyik parketta-kazetta alól pálinkát vett elő. Néhány órát szundítottak, egyik a fotelban, másik a heverőn, már menni is kellett a hajnali misére.

„Nincsen kántorom”, mondta a pap.

„Hová lett?”

„Mióta ilyen véresszájúak ezek, senki se meri vállalni”, mondta a pap. Kicsit hallgatott. „Maga, Janikám, tud tangóharmonikázni, nem?”

„Nagyon régen volt. Még azelőtt. És a harmonika azért nem orgona.”

„Majd belejön.”

„Katolikus kántornak álljak? Én?”

„Jézus is.”

„Tudtam, hogy ezt fogja mondani.”

A pap felöltötte a reverendát. „Mehetünk?”

„Misén próbálgassam?”

„Nem lesz senki. Csak maga meg én.”

Szoloványi Jancsi a templom sarkán állt, várta a városiakat. Eleinte csönd volt, lélek sem mozdult, a parókia előtt remegett a metszett sövény, oldalára dőlt egy öreg bicikli, és hosszan forgott a kereke, mintha rokka lenne. Aztán megindult a nép. Próbált kitérni a kíváncsiskodók kérdései elől, de rájött, könnyebb dolga van, ha mindent elmond. Hamarabb szabadul. Idővel úgy érezte, azért van ott, hogy a különböző hullámokban érkező, felajzott falusiakat lecsillapítsa.

„Igen, a kántor.”

„Úgy van, felakasztotta magát szegény.”

„Nem, nem csoda.”

„Ezek után.”

Mennyit számít a szépség, ezen töpreng közben. A nyúlszájú Erzsike is borzalmas szenzáció volt, fájdalom, de nem lett belőle hisztéria. Lea még úgy is borzalmas botrány, hogy az. Hogy nem magyar. Megállt az élet. Nincs piac, a kátéeszben leálltak a gépek, nem fonják a drótot, a téeszből hazamentek az emberek, de nem is marasztalta őket senki. Mindenki őrzi a portáját, a lányát. Fémes csikorgás hallatszik, mintha a háziiparból jönne, vagy a Petőfi-körből, talán a népkönyvtár utcájából, esetleg a szódástól. Mindenhonnan jön. Fenik a kaszát. Hamis kuvaszok csatangolnak a faluban, ahol csak volt, elengedték őket.

Másfél óra múlva Jancsi megunja a hírhozó szerepét, beljebb megy, a templomkertbe, oda nem jönnek utána. Vacillál, mit csináljon. Ha továbbra sem érkezik meg a helyszínelő banda, ő leveszi onnan a testet. Nem maradhat halálában meggyalázva. Megint felmegy a harangtoronyba, megnézi. A férfi alkarján ügyetlenül tetovált számok.

Lejön az előtérbe, kint a kertben áll, zörög mellette az orgonabokor, annyira megijed, hogy alig kap levegőt.

„Ki az?”, kiáltja a kelleténél hangosabban.

„Csak én vagyok.”

Anna előlép a bokor mögül, „arra gondoltam, nagyon egyedül lehetsz”.

„Nem szabad itt lenned.”

„Lea volt a legjobb barátnőm.”

„Tudom.”

„Az egyetlen barátnőm, igazából.”

Jancsi bólint.

„Magamra maradtam.”

Jancsi fölemeli a kezét, megsimogatja a lány vállát. Annának szinte fáj, annyira vágyott rá, hogy a Jancsi megérintse, ég a válla, nem is tudja, mit csinál, valami őrült erő löki előre, lép a lába, ő nem akar, de a teste nem tud megállni, nem lehet neki parancsolni.

Nagy durranással nyílik a templomkert kapuja, a városi rendőrök úgy lökik be, mintha ólba mennének. Anna kibontakozik János karjából, lehajtja a szoknyáját, és besurran a templomba. Mire a szentesi helyszínelők elhúzzák a függönyt, János is ott áll Szent Antal perselye mellett.

Anna zihálva imádkozik a templomban. Könyörög az istenének, hogy bocsássa meg, ami történt, és mondja meg Leának, ha felengedik a mennyországba, hogy ő mennyire szereti.

Szoloványi kisétál a Szent István parkba, leül, nézi a zöld hegyeket, ő már sohasem fogja megtanulni, melyik melyik. Ahhoz ott kell élni, át kell menni a másik városba, vagy oda kell születni. A mai kurta beszélgetésre gondol, hogy az a férfi milyen gyorsan lelépett, amikor a kántorról beszélt neki. Mintha nem lett volna kedvére való a téma. Lehet, hogy belenyúlt valamibe? Régi izgalom szállja meg a lelkét, nem is gondolta volna, hogy hiányzik. Azt hitte, neki több rejtélyre az életében nem lesz szüksége.

Olyan izgatott, mint régen. Talán „szűkült valamit a kör”, talán „sikerül néhány tényezőt kizárni”. Mennyire utálta akkoriban ezeket a frázisokat, hányszor mondta, hogy emberi nyelven is lehetne beszélni. Akkor sem lenne se több, se kevesebb a tudomány a nyomozásban, de végül neki is ráállt a szája. Mire Pestre került, úgy mondta ezeket a marhaságokat, mintha az anyatejjel szívta volna őket.

Talán csendőr volt az a férfi. Vagy nyilas. Ostobaság, ahhoz túl fiatal. De olyan képe van. Ezen elszégyelli magát. Nem szimpatikus neki a piacon megismert alak, kerek feje van, gombóc orra, és mélyen ülnek a szemei, mintha valaki benyomta volna, de fejre lenyilasozni, otrombaság.

Hirtelen szappanszagot érez, és látja maga előtt a régi tanya téli konyháját. Télvíz idején úgy háromnegyed hét felé öntött Mikóczki tanyagazda egy fél vödör langyos vizet a nyakába, srégen a lavór fölé hajolt, és jól beszappanozta a nyakát meg a hónalját.

„Nincs is miben megizzadnom”, mondta ilyenkor. Ez azt jelentette, hogy ő csak becsületből és jólneveltségből fürdik. Jelentőségteljesen a gyerekre nézett, érti-e, hogy ő milyen rendes ember, aztán a maradék fél vödröt is a nyakába zúdította. Szoloványi Jancsi a hokedlin kuporgott, nézte a fára festett Krisztus-képet a falon vagy az üres sótartót az asztalon. Nem értékelte eléggé, milyen rendes ember a tanyagazda. Csak nézte, ahogy a Biblia fátyollapjait lebegteti a huzat. A petróleumlámpa körül felráncosodott a meglágyult viaszkosvászon terítő.

Újlipótvárosi kismamák jönnek, egész karéj. Elképzeli, hogy milyen lett volna, ha annak idején, a faluban, asszonykorukban is így vonultak volna a lányok. Kékfestőben, nagy hassal. Ezt annyira viccesnek találja, hogy hangosan nevet. A kismamák odanéznek, de mintha fertőzne, elfordulnak tőle.

A kis Jancsi a boltból ment hazafelé. Hosszú volt a sor, lassan haladt. Őt többször is hátrébb lökték, csak éppen-éppen jutott font cukor meg némi petróleum. Jaj, el ne ejtse, jaj, ki ne lötyögjön! Még sokat kell gyalogolnia hazáig. A faluközponttól a Mikóczki-tanya, az ő tempójában, petróleummal a kézben, legalább két óra. Megállt, akkor meg minek sietni. Már sötéttel fog hazaérni, világít majd a havas határban a hold. Csak a hideget kell bírni. Bámészkodott, nézte a Károlyi-kastélyt, a Szentháromság-szobrot, de szép itt minden, erre gondolt, és irigykedett, hogy milyen kényelmes, szép dolog lehet falun élni, itt olyan ház is van, ahol csőből jön a víz odabent.

Nem nagyon volt emléke arról, milyen volt a szülői háznál, hogy ő ott játszhatott-e. Mintha mindig is szolgált volna. Most arra gondolt, hogy a tanyára született, már csecsemőnek is cseléd volt.

Majdnem elindult, amikor meglátta. Fura teremtés jött a fényképész felől. Nadrágban volt, és rövidre vágva a haja, de valamitől látszott, hogy nem férfi. Megálltak az emberek az úton, lassítottak a lovas kocsik, megtorpantak, akik mentek a boltból hazafelé, mindenki megállt ott, ahol volt, az út közepén akár, talán még a varjak is leszálltak, és a szokatlan idegent nézték. Feltámadt a szél, a nadrágos, ballonkabátos alak megállt, kendőt vett elő, és a fejére kötötte. Asszonyember vagy miféle?

A kis Jancsi ekkor már látta, hogy a gyógyszertár felől, a másik utcából jön az új kántor, akire valamiért haragudni kell, Mikóczki tanyagazda legalábbis haragszik, és csak azért nem dühöng még inkább, mert amúgy sem lehet a kommunisták miatt templomba járni. De különben szégyen lenne a dolog.

Jancsi csak állt. Nem tudta, miért, de érezte, ez fontos pillanat. Az asszonyféle meg a szép hangú új kántor, aki valahonnan visszajött, egyformák, ezeknek közük van egymáshoz.

Kizökken az emlékezésből. Egy gyerek nekitolja a lábának a háromlábú biciklit.

„Te mit csinálsz itt?”, kérdezi a gyerek.

„Emlékezem”, feleli Szoloványi.

„Nem tudom, hogy az mi”, mondja a gyerek.

Az anyja most ér oda, „ne haragudjon, úgy tud tekerni ezzel a kisbiciklivel”.

Mosolyog. Alig lehetett idősebb ennél a bringázó csemeténél itt. Ennél a jókedvű gyereknél, aki nem tudja, mit jelent emlékezni. Ő vajon tényleg tudta, hogy fontos dolog történik? Tényleg látta az egészet? Vagy csak elmesélték neki, és utólag így képzeli el? És persze hogy fontosnak képzeli, és összeszorul a szíve, ahogy a többi népeknek, akik látták, akik tanúi voltak, hogy a Weisz lány, a Sára, megtörve, ráncosan, vékonyan, rövidre vágott hajjal, és nadrágban, akár egy férfi, ott áll a Szentháromság-szobor lábánál, és csak néz.

Szemben, a kastély előtt meg ott van Klein Jancsi. Megindul, megtorpan. A szemét törölgeti, megint megindul, meg kell támaszkodnia a combján. Felegyenesedik, újra nézik egymást. Weisz Sára is megy, elhalad a volt házuk előtt, ahogy túljut, felgyorsít, már fut, Jancsi is szalad, lobog, mint egy kopott zászló a ballonkabátja, és csak rohan a nő felé.

A Váci út fölött vibrál a por, mintha délibáb lenne. Tavasznak kellene lenni, a naptár szerint ez tavasz, de olyan nyári forróság van, hogy alig lehet megmaradni. Károlyiné kilép a teraszra, és megcsapja az égető bűz. Még ide se nagyon szokott kiállni, különösen nem ilyen pusztító hőségben, de most gondolkodnia kell.

Imre két hete nem hajlandó kimozdulni, nem megy le a piacra. Abban reménykedett, hogy ha majd elfogy az ital. De így, hogy alig eszik, néhány korty bor után részeg. Hamarabb éhen halnak, mint hogy kiürüljön a demizson. A rizs és a száraztészta is elfogyott.

Károlyiné felteszi a szemüvegét. A piacon minden ajtó tárva-nyitva. Micsoda hőség lehet ott is! Hal- és emberszag, mindent megül a rothadó zöldségek bűze, érnek a sajtok, savanyodik a sör. Húsz év magánya után most először gondol rá, hogy lesétál a házból és átmegy a piacra. Mi történne? Veszi a garabolyt, a tárcát, és bevásárol. Meglöknék? Fényes nappal? Nem valószínű. Megnéznék, mert csak egy karja van, mert csonka. Na és? A jobb karjával tud fizetni, az a lényeg, hogy fizessen. Amikor megérik benne az elhatározás, az ijedségtől le kell ülnie. Bemegy a lakásba, zihál. A férje odabent horkol.

Mi lelte ezt az embert? Kit látott? Mi történt vele? Mitől fél? Reggeltől estig csak iszik. Évtizedekkel ezelőtt volt ilyen rossz állapotban utoljára, még a kapcsolatuk hajnalán, amikor kimenekítette őt a faluból, és már itt, Pesten, megtudta, hogy terhes. De amikor hetekig sírtak, és ő zokogva beleegyezett, hogy otthagyják a kisbabát a kórházban, lecsillapodott.

Utána is megitta a magáét, pálinkával kezdte a napot, és minden étkezés előtt előkerült a kispohár, ebéd után egy bort is megivott, este meg nem is egyet, de hosszú évek óta mindig mindenből ugyanannyit fogyasztott. Pontosan egy hétig volt elég az ötliteres demizson, nappal sem tovább, a liter pálinka másfél-két hét. Attól függően, sikerül-e kicserélni a vastag talpú, magyar címeres pohárra azt a nagy kocsmai felesest.

Károlyiné jobban van. Leveszi a terasz virágospolcáról a színházi kukkert. Belenéz. Magafajta asszonyok húzzák maguk után a bevásárlókocsit. Menni fog.

Szoloványi Jancsinak egyenruhát kellett húznia május elsején. Eddig mindig büszke volt rá, hogy rendőr, tisztes hivatása van, vitte valamire, de most kényelmetlenül érzi magát. A kommunisták kitalálták, hogy vonulni kell, és ő őrködjön. Mire vigyázzon? A vonulókra? Vagy a házakra? Nagyon kínos volt, alig várta, hogy leérjenek a pályára. De ott lent sem érezte jól magát fakabátként, mert ott meg rendes majális volt. A tanács ugyanúgy májusfát állított, mint azelőtt volt szokásban, és a legények megpróbáltak felmászni rá. Úgy érezte, ő mindenkinél gyorsabb lenne, de pisztoly lógott az oldalán. Az meg nem szereti, ha lecsatolják, és nem szereti a májusfát sem.

Most először bánta, hogy rendőr. Eddig úgy hitte, ha nem az lenne, már megbolondult volna, mert akkor csak gondolkodna mindig, hogy volt, mint volt. Haragudna, idegeskedne, sajnálná magát, hogy ő itt az „árvagyerek”, akit kicsaptak szolgálni tanyára. És aki, amikor visszatért, akár eljátszhatta volna a saját falujában, hogy idegen.

Amikor Makóról, az intézet és a kollégium után, visszakerült, senki sem emlékezett rá. Nem tudták, hogy volt itt egy kisfiú, akit Mikóczki tanyagazda béresnek használt. Az időseknek is hiába bizonygatta, hogy itt nőtt fel. Csak bólogattak, de ő látta a szemükön, hogy hiszik is, nem is. Pedig Jancsika ott volt gyerek, és sírva aludt el mindig, mert annyira vágyott haza. És mivel nem ismerte az imákat, a saját szavaival imádkozott a Jézuskához, hogy vigye vissza a mamájához.

De a Jézuska nem figyelt, vagy sok dolga akadt. Szoloványi Jancsi többé nem látta életben az anyját, és igazából halálában sem az anyját látja, mert az az idegen, akit a szentesi patológián azonosítaniuk kellett a húgával, nem jelentett számukra semmit. Fogatlan, ráncos vénasszony volt, sok ilyen kószál a tanyavilágban, egyforma mind. Akkor jutott először az eszébe, tizenkilenc évesen, hogy minden és mindenki egyforma. És ha így van, nem érdemes szeretni senkit. De ezt, akkor még, nem tartotta be.

A kékfestős leányok az áztató felől biztatták a legényeket. Ha nem mászott senki, nevettek, daloltak, mintha lánynak lenni a legszebb dolog lenne a világon. És Jancsi úgy is érezte, lánynak lenni a legszebb dolog a világon.

A májusfa ijesztően magas volt. És amikor egy bátor legény felfelé mászott, ijesztően kilengett, de ezzel most nem törődött senki. A hetek óta komorságban, félelemben élő falu kiszabadult, elég volt a rettegésből. Jókedv volt a majálison, harsány az élet, mintha bármit bármilyen gyorsan el lehetne feledni. Azzal az aprósággal meg, hogy kileng a májusfa, ha egy súlyosabb férfi mászik rá, senki sem bajlódott.

A szélmalom felé voltak a sátrak, a halas, a lángosos. Mellettük bográcsban rotyogott a birkapörkölt, hozta a szél az égett paprika és a faggyú gyönyörű szagát.

Jancsi a nyomozók mellett állt, a rendőrök és a nyomozók még most sem mentek haza, figyelték a falut. Amíg Lea meg nem halt, nem voltak ennyien, mégis mindenki utálta őket, mit szaglásznak. De most, hogy két lány is borzalmas véget ért, inkább a biztonságot jelentették. Ki merné bántani ezt a kékfestős, ragyogó siserehadat, ha fegyveresek őrzik a nevetésüket?

A helyszíneléseket vezető orvos magyarázott a többinek, apró, ronda, pipogya embernek tűnt, Jancsi nem tudta elképzelni, hogy valóban értené a nyomokat. Odafülelt, de nem értette, mit mond. Még egyszer megpróbálta, de mintha az orvos idegen nyelven beszélt volna. Az egyik paraszt vakkantott valamit, mire az orvos elvörösödött és felpattant.

„Babonák között nem lehet élni”, kiabálta, és elvágtatott.

Még a rendőrök és a nyomozók is nevettek, „jól mondja maga”, mondták az öreg parasztnak, „mintha könyvből olvasná”.

Megsajnálta az orvost, igaza volt. Nem lehet így élni, ahogy ők élnek. Különös, ingerült türelmetlenség tört rá. Arra gondolt, azonnal megkeresi Annát, odamegy, megfogja a kezét, arra kéri, meneküljenek el innen. Menjenek el oda, ahol nem szólnak bele mindenbe, nem nézik, hogyan jársz, hogyan teritgetsz ki a saját udvarodon, mit kívánsz meg este. Itt még a deszkakerítés résein is belesnek az öregasszonyok, átlátnak a fejeden, látják, mit gondolsz, megcsócsálják, továbbmondják.

Elhatározta, hogy odamegy, és most azonnal megmondja Annának, szereti. Megmondja végre, hogy nem tud aludni miatta, mert a szemét látja, ahogy a templomban ránézett, azt a tüzet látja, ami akkor ott lángolt, és ha ő arra gondol, hát neki is ég a belseje, és így nem lehet tovább élni, hogy azóta csak kerülgetik egymást.

Annyira közel ment a lányokhoz, amennyire lehetett. Majdnem az illendőnél is közelebb. Ott volt mindenki, a Vendriczky lányok vitték a prímet, csúfolódókat mondtak, fitymálták a legényeket, akik másztak.

Anna nem volt sehol.

Rossz érzése lett. A lány vidám természet, ragyog az arca, ha dalolhat, ha kint lehet a napon, innen biztosan nem maradna el. Hiszen úgy tud örülni, mint egy tavaszi korcs, szinte ugrándozik örömében, aztán meg elszégyelli magát, rendes lányhoz nem illik efféle, és amint rajtakapja magát, mindjárt fülig pirul.

Elindul fölfelé a pályáról, határozott léptekkel megy, senki sem szól utána. Aki ilyen katonásan vonul, biztosan fontos ügyben jár. Elhagyja a szélmalmot, és már fut, nem tudja, miért, de úgy érzi, Anna bajban van. A bolond apja képes még ma is dolgozni, kint van a határban, és akkor a lány egyedül van otthon. Mit csinál ott? Miért nem jött le? Miért nincs vele? Hiszen a pályán van minden rendőr.

Annáék bent laknak a faluban, az Ék utca egyik romos kis házában, mindjárt a délceg és vaskos orvosi bérház mellett. Olyan egymás szomszédságában a két porta, mintha az élet két szélső szélét szeretné megmutatni. Jancsi a kocsma előtt lelassít, ne lássák az öreg alkoholisták, hogy fut.

A sarkon megint belegyorsít, mert látja, Annáék kertkapuját ki-be vágja a szél, már rohan, nem tudja, mit csinál, kicsatolja a pisztolyát, ahogy próbálja kivenni, kiesik a kezéből. Úgy megijed, hogy szinte felsikít, természetesen nincs csőre töltve. Felveszi, és megint fut, berobban a portára, üvölt.

„Anna, hol vagy?”

Valami robaj hallatszik a szín felől, és kivágódik az ajtó, de nem jön ki rajta senki. Nagy ívben megy a szín felé, hogy ne tudjon ráugrani, ha várakozik ott valaki. Távolról néz befelé, vár, hogy megszokja a szeme a sötétet, lassan megy.

„Anna, kicsikém, itt vagy?”

Sötét van bent, és büdös. Vérszag. Annyira félti a lányt, hogy félni is elfelejt. Beljebb lép, csőre tölti a pisztolyt. Felnéz, vágott dohány szárad a tető alatt, és néhány régi kukoricacsövet himbál a szél. Elfogy a levegője, más nem lehet ott, egyszerűen nem működik a szeme, vagy az agya dermed meg egészen, valahol elveszik benne a világ, másodpercekig nem látja a varjakat, a fellógatott állatokat, sem a lányt, ahogy ott lóg, és vérzik a keze, mintha motyogna valamit, segítséget kérne.

Az istálló felől döngés hallatszik, és trappolás, Jancsi ösztönösen ugrik, a menekülő után fut, kapkodja a tekintetét, de csak a kidőlt istállófalat látja, meg lábdobogást hall, valaki zihálva menekül az orgonabokrok között, egy pillanatra még látja a sziluettjét, alacsony férfi, de aztán végleg eltűnik a szomszéd kertben, a füstölő mögött. Jancsi vacillál, talán elkaphatná, aztán eszébe jut, talán Annának nagyobb szüksége van rá.

Visszarohan, nem tudja, mit csinál, nem emlékszik, csak a zokogásra és a zihálásra, és hogy a lány végül szól hozzá, mond valamit, de a szemét nem nyitja ki. Jancsi a nadrágszíjával köti el a vérző kezét.

„Mindjárt hozok orvost.”

A doktor ott ül a kocsmában, és rohan vele vissza, mintha az élete múlna rajta. Egy perc, talán kettő, többet nem lehettek távol, egy magatehetetlen testtel ennyi idő alatt nem lehet messzire jutni.

Férfiak hada, dühödt, bosszúéhes, zokogó emberek, kaszával és doronggal, pisztollyal és baltával felfegyverkezve üldözik a gyilkost másnap reggelig. Köztük ott van Szoloványi János. Felforgatnak mindent, benéznek a széna alá is, kidöntik a kukoricászsákokat, felmennek a padlásra. Csinálja ő is, keres, borogat, de közben érzi, valami elpattant benne. Estére elfelejti, hol járt reggel, ami elmúlik, az nincs többé.

Annának nyoma veszett.

Napok múlva, amikor nemcsak a lábasjószág repül ki az ólból, de a disznók is kitörnek, veszik észre, hogy Imre bácsi, a régi csendőr, meg a fia, az ifjabbik Imre, eltűntek. A konyhában, a félig főtt leves alatt kialudt a tűz. Az asztalon, a hamutartóban, mintha két elszenesedett kígyótetem lenne, végigégett cigaretták.

Szoloványi János ekkorra már tanú, ezért nem mehet be Károlyi Imréék házába a helyszínelés ideje alatt. De másnap átugrik a kert felől, besurran a házba. A levest a helyszínelők ott hagyták a sparhelten, már büdös. A cigarettákat se dobták ki, de csak csikkek vannak, a hamutestet elfújta a huzat. Azt nem is mondták, gondolja, hogy meg van terítve. Szép, drága, világítóan fehér porcelántányérok csillognak az asztalon.

A fiatal rendőr odalép, és maga sem tudja, miért, megfordítja az egyiket.

Szoloványi János már reggel a Lehel piac emeleti kocsmájában kezd. Nem is kell, hogy ott legyen az a férfi, elég csak rágondolnia, és tud emlékezni, elég csak ott ülnie, ahol már ültek együtt, és a hamuval fedett, régi emlékek izzani kezdenek.

Nem is akármilyen régiek. Egy homályos délután kerül elő, még a gyilkosságok előttről. Most újra megtörténik benne, ott van, látja, amikor először veszi észre Annát, a lányt, akit eddig nem is látott, a Kiss Annát, akiből észrevétlenül nő lett.

Az iskolai gyakorlókertben álldogál, valaki feltörte a műhelyt, és ellopta a szerszámokat. Életlen kapák és csorba kaszák voltak ott, ki a fenének kell ilyesmi, Jancsinak fogalma sincs, és nem is nagyon érdekeli. Ő minél nyugodtabb, Mészáros tanárnő annál mérgesebb, a végén már kiabál, mintha aranyat vittek volna el. Nagyjából fél óráig sorolja a hiányt, neki közben megfájdul a feje, engedelmet kér, és kilép a kert elé, hogy rágyújtson.

Akkor látja meg, hogy jönnek a lányok. Erzsike, az állomásfőnök lánya, Lea, a kántor gyönyörű büszkesége, és Anna, a kiverős, szegény lány, akinek az apját sehol sem tűrik igazán. Most éppen éjjeliőr a kendergyárban, ha igaz. Fürdésből jön a három lány, biztosan a Csordán mutatták meg magukat a víznek, nedves a hajuk, ragyogó idő van, és ők az előbb még boldogan lubickoltak, mégsem beszélgetnek, nem nevetnek. Sőt, Lea mintha sírna. Szinte rohannak felfelé a földúton, úgy látszik, tartanak valamitől.

Köszön nekik, magázódva mondja, és meg is hajol, kicsit túljátssza a dolgot, közben arra gondol, hogy most köszön ezeknek a lányoknak először csókolommal. Tréfásnak találja, de a lányok észre sem veszik, rohannak tovább, Anna néha hátranéz, a többiek nem, Lea lehajtott fejjel, az összeesés határán vonszolja magát.

Szoloványi felnéz, kér még egy pohár sört. A túloldali kocsma innenső asztalánál, szinte mellette, egy kövér, magas, kopasz férfi leveszi a katonai zubbonyát. Horogkereszt van a vállára tetoválva. Szoloványi az orrában érzi a romlott leves, a rothadó hús szagát, látja maga előtt a vakító, fehér tányért, és az alján a jelet.

„Mit bámulsz?”, kérdezi a kopasz ember, „nem tetszik valami?”.

Ő most riad föl, ahogy kiegyenesedik, nagyot roppan a gerince, fájdalmasan recsegnek a csontok. Megtörli a szemét, a száját, válaszolni akar, a kopasz férfi közben már röhög.

„Ja, csak elbambultál, öreg, bocsi!”

Erre is mondani akar valamit, de még mindig nem bír, most nyelnie kell egy nagyot, jólesne, ha valaki erősen hátba vágná.

„Csak, tudod, megszoktam már, hogy a sok nyomi beizgul a horogkeresztre.”

Végre levegőhöz jut, ki tudja mondani, amit akar, amit akkor is ki fog mondani, ha ez az ember nekiesik, csak még egy korty sört iszik, leér, finom, már régen esett ilyen jól, elmosolyodik, aztán mondja.

Arra ébred, hogy egy ápoló rázogatja, vizes kötés van a szemén, sajog az orra.

„Megunta az életét, öreg?”, kérdezi a kocsmáros.

Pedig a teraszra kijárt, és mégis, a levegő más. Az első, ami meglepi, hogy milyen friss, illatos, jólesik a szél. Mindenhonnan fúj, simogatja, öleli, tartja, nem is emlékezett rá, hogy ilyen. Minden újdonság, leginkább az, hogy nem fél. Azt hitte, rettegni fog, mint annak idején, amikor a fővárosba költöztek. De ez nem Budapest, ez csak az a nyomorult sarok, amit huszonöt éve szemmel tart, és ami már, noha nem is vette észre, hozzánőtt. És ahol most meglepően kellemes sétálni, szinte biztonságban van, vigyázza, felismeri őt a sarok.

És végre nem hallja, hetek óta először, ahogy Imre szuszog. Néhány napig könyörgött neki, hogy fújja ki az orrát, hiába. Mintha egy öreg lélegeztetőgép nyikorogna a nappaliban.

És a tér is élmény. Hogy van hely. Felemeli a kezét, tapogatja, kavarja a semmit. Még az aluljáróban sem rossz, tágas, fényes, egy zöldséges és egy pék is van a piac felőli oldalon. Föl sem kellene mennie, ami nagyon fontos, ott is megvan.

De felmegy, mert vágyik rá. Elhatározza, hogy körbejárja az egészet, megkeresi azokat a kofákat, akiket évek óta néz, hogy ott cigiznek a piac előtt, kideríti, melyik mit árul. Sajtokat vesz, tejet, húst. Birkát végre! Évek óta nem evett egy jó birkapörköltet, mert Imre nem szereti, és hiába kérlelte, nem hozott húst.

„Nem árulnak”, mondta mindig, „ez nem az Alföld”.

Elfordul a halasnál, a folyosó mindkét oldalán hentesüzletek vannak egymás mellett, és vibrál a fény, sertéscomb, lapocka, kacsák, nyulak, sorakoznak, mintha apró katonabábok lennének egy terepasztalon. Még sosem látott ilyet, nevetni lenne kedve, de röstellné, hogy bolondnak nézik. Pedig olyan boldog, mint lányként volt utoljára, sugárzik az arca.

„Mondja, fiatalasszony”, incselkedik vele a hentes.

És ő egy pillanatra, egy mozdulatra, ahogy a táskát felemeli, újra szépnek és fiatalnak érzi magát, fájdalmasan régi bódultság ez, ismeretlen, eltemetett gyönyör.

„Birkát tartanak?”, kérdezi mosolyogva.

„Magának tettük félre”, mondja a hentes, és végigméri az asszonyt. Nagydarab, kövér férfi, és éhes, szinte szemérmetlen a tekintete, Károlyiné kimelegszik tőle.

„Ne ugrasson engem, jóember”, mondja, de mosolyog, ahogy a hentes is, bő egy kiló pörkölthús van a tálcán, mindet viszi, a hentes feltűnően sokáig keresi a visszajárót, közben arról magyaráz, hogy kedden érkezik bárány is, azt lenne muszáj megkóstolnia.

„Nem áldozati”, mondja, és kacsint.

Az asszonynak könny szökik a szemébe. Vajon micsoda nő lett az ő Verácskájából, a kicsi lányából, akit otthagyott a kórházban, akiről egy férfi kedvéért lemondott?

„Nagyon köszönöm”, mondja feszes, merev állkapoccsal, a száját harapja közben, a hentes megijed, hogy valami rosszat mondott, próbál javítani.

„Miért nem láttam én még itt magácskát?”, kérdezi.

De ő csak a kezét emeli, int, mert mennie kell, nem tudja tovább visszatartani a sírást, amit már nem is szégyell. Csak megy a zöldségesek felé, és tűri, hogy folyjék le az arcán a könny, és aki akarja, nézze, de nem is nagyon nézi senki, csak amikor megáll a fürtös paradicsom előtt, nyújt neki oda papír zsebkendőt egy öreg kofa. Kendős, otthonkás néni, az utcán nem látni ilyet, de a piacon akad, Károlyiné megtörli az arcát, a kofa sem szól, nem kérdezi, mi baj, nem vár magyarázatot, egy asszony ebben a korban már nem akarja tudni, miért sír a másik.

Emelgeti a fürtöket, gyönyörű, illatos paradicsom, érett.

„Csongrád mellől van”, mondja a kofa, „a félegyházi úti tanyákról”.

Károlyiné bólint, „áldja meg az isten”, mondja.

Az asszony elneveti magát.

„Engem? Már minek?!”, mondja, és kiteszi az aprót a piros, kopott műanyag tányérra.

Szoloványi verejtékben úszva ébred. Egész éjjel azt álmodja újra és újra. Jönnek fel a Csorda felől a lányok, Erzsike, Lea és Anna. Hogy lehet, hogy a nyomozás alatt nem gondolt arra a gyakorlókerti délutánra? Miért nem szólt erről senkinek? A lányok láthattak valamit. De azt a valamit más is láthatta! Hiszen ez lett volna a legkomolyabb nyom. És ő nem szólt. Miért nem?

Hirtelen látja magát, ahogy bolyong, csak rója az utcákat, eleinte úgy tett, mintha még mindig Annát keresné, aztán már ezzel sem törődött, csak ment, ment, lázasan, koszosan, soha nem állt meg, és annyira fájt, hogy már nem is fájt.

Kilép a teraszra, rágyújt. Pizsamában van, de a hajnali derengésben olyan magányos, mintha a puszta közepén állna. Szemben, a parkban, hajléktalanok alszanak a füvön, mintha piknikeznének.

Ki tudja, hány hét telt aztán úgy, hogy kísértett a faluban, végül a bátyja, Balázs bevitte Szentesre a kórházba. Erős gyógyszereket kapott, nem volt az ajtón kilincs. Minél nehezebben tudta lenyelni a tablettákat, annál könnyebb volt tőlük, nagyokat aludt. Tavasz lett, már nem annyira kellettek a tabletták. A felejtés olyan, mint a seben a var. A felejtés miatt vissza lehet menni oda, ahonnan egyszer már elvittek.

A szentesi kapitányságon azt javasolták, ne menjen vissza. És Balázs is azt mondta, szerinte is jobb lenne neki másutt. Fura dolgokat beszélnek róla a faluban, nem lenne tanácsos. Összeszedték a ruháit, nem sok minden maradt, elhordták mindenét, ahogy szokás. De talán jobb is így, vegyen új ruhákat, kap némi indulási segélyt. A határ mellé kerül.

„Nem, nem valószínű.” Erre a mondatra emlékszik. Meg a tényre, hogy soha az életben nem derült ki semmi. Az sem, hová lett Anna. A teste se került elő. Nem dobta fel a víz. Nem hozta elő kóbor kutya testének bomló darabját. Nem találtak a végtelen kenderföldeken fehérre tisztult csontokat.

Kiment a buszmegállóba, és felszállt a makói buszra. Sáraság közelébe soha többé nem ment. A bátyja eljött a kastélyból, nevelőotthon lett belőle, nem tartottak igényt a munkájára, Balázsnak semmilyen iskolája nem volt hozzá, de az akkoriban nem számított, átvette az ő helyét otthon: nyomozó lett belőle. Ő évekig kereste a helyét nyugtalanul, mire meglepetésére Pest segített, a fővárosban sikerült megnyugodni.

Áll a teraszon, csíkos pizsamája egészen áthűl, megdermed, de jólesik egy kicsit fázni, és nézni a semmit. És a semmiben, a Váci út betonmedrében egyszer csak ott tipeg egy alak, egy pizsamás öreg bolond. Nem lát olyan messzire, ha két szemüveget vesz fel, akkor sem, de a szíve, a fuldokló motor érzi.

Ő az. A férfi, akivel találkozott a piacon.

Elindul lefelé, úgy, ahogy van, pizsamában, de amikor kilép, a papucsa ijesztően csattan a lépcsőház kövén. Nem mehet le így, gondolja, és visszalép, kapkodva nadrágot húz, cipőt, ballonkabátot. A kabát alatt, mintha börtönruha lenne, ott virít a csíkos pizsama. Mire leér, az öreg ott megy már a Bulcsú utcában, a park felé tart, éppen összetalálkoznak. Áll az út két oldalán két ismerős idegen.

Károlyi Imre cigarettát vesz elő, erre Szoloványi is, rágyújtanak, egymás után. Szoloványi elindul át az úton, még a felezővonalaknál tart, amikor megáll, elneveti magát.

„Olyan régen szeretnék mondani valamit magának.”

„Mondja.”

Megáll, elgondolkodik, legyint.

„Már nincs értelme.”

„Azért mondja csak.”

„Minek? Az apja már úgysem él.” Nagyot szív a cigarettából, és mintha a mozdulatai késésben lennének a mondataihoz képest, a fejére csap. „Hoppá! Még a neve is eszembe jutott. Maga Károlyi. A horogkeresztes tányérokkal.”

„Szolgálatára!”

„Nem tudom, mennyit segített az apjának, de már megúszta.”

„Az életet nem.”

„Az nem elég”, rázza a fejét Szoloványi, „az mindenkinek jár”, mondja, és egyszerre megindul belőle a szó, feltör minden pudvás emlék, templomsarok, harangozókötél, Erzsike, Klein Lea, Kiss Anna, összehúzott szemek, elharapott mondatok, leng a májusfa, otthonos cimetszagot hoz a szél, beszél, de közben érzi, hogy valami nincs rendben, összemegy a világ, forogni kezd, arra gondol, nem lehet olyan igaztalan a sors, hogy most hal meg, meg akar kapaszkodni valamiben, de az út közepén áll, pördül még egyet a láthatár, aztán megáll, homályos minden, Károlyi Imre, a piac, a Váci út, csak egyetlen tiszta folt van, nem is messze tőlük, egy nő, egy csonka karú, bónamenta szemű asszony, akiről csak azért tudja, hogy nem álom, mert megöregedett, és az álmában soha nem öregszik, viszont most jön, végre a valóságban, feléje tart, egyre gyorsabban, zokogva kiabálja a nevét, ettől végre benne is enyhül az émelygés, arra gondol, milyen más lett a hangja, bársonyos, érett, ezen mosolyognia kell, nagy levegőt vesz, jót tesz, most veszi észre, hogy már ő is szaporázza, folynak a könnyei, és ebben a pillanatban biztos benne, hogy a saját szemével látta Klein Jánost meg Weisz Sárát, ahogy rohantak egymás felé a Szentháromság téren.