Forgách András: Z.

Hárman voltunk testvérek, három nővér, Ilka, Inci és én. Ami pedig Z.-t illeti, nagybátyám szerette mondogatni, hogy én, a legkisebb lány csaltam oda Z.-t a házhoz, mintha bizony tényleg én csaltam volna oda, de hát már hogy csalhattam volna? Még tizenkét éves se voltam mikor Z. először megjelent a színen, ráadásul egy kék pöttyös labdát tartottam a kezemben, mikor megkérdezte az utcán, hogy melyik a 14/c, mert nem volt kiírva, és mondtam neki, hogy ez itt, és rámutattam a házunkra, ami előtt labdáztam, és erre bement. Még csodálkoztam is, hogy egyenesen a hátsó lépcsőház felé tart, ahová én is indultam már, mert gyorsan alkonyodott, és nem szerették, ha kint lófrálok a ház előtt, egyrészt, mert könnyen megfáztam, és utáltam melegen öltözni, másrészt mivel azokban az időkben a környéken felbukkantak bizonyos kabátnyitogató alakok, akik közül én ugyan egyet se láttam, és nem is akartam látni, nem is értettem egészen, hogy miről beszélnek az osztálytársaim.

Siettem én is, hogy ne kelljen az elektromos kapuzárat újra kinyitni, épp odaértem, mielőtt becsapódott volna előttem a kapu, és láttam fölmenni a másodikra, nahát, én is pont oda, és fönt már nyitva volt az ajtó, az ajtóban ott állt Ilka, és beengedte a vendéget hozzánk. Hát így ismertem meg Z.-t, Ilka meg úgy nézett rám, hogy te meg hol a fenében voltál? De hogy az egészet az én nyakamba lehetne varrni, azt erősen kétlem.

Így kezdődött ez a szerelem, de akkor még hét évet kellett várnom, mire Z. először megcsókolt. Amikor bementem a nagyszobába, ünnepi díszkivilágítás fogadott, és meg volt terítve az üvegasztal, rajta teasütemény és tea. Ezek szerint várták Z.-t, habár én erről semmit sem tudtam, anyám várta őt, meg volt beszélve, mi is bemehettünk, de mi csak be-benéztünk az ajtón, nekem semmi kedvem sem volt bemenni, a nővéreim jöttek-mentek és híreket hoztak. Z. és anyánk egészen unalmas dolgokról beszélgettek állítólag, Z.-t akkor helyezték át abba az iskolába, ahol édesanyám volt az igazgató, és rendszeresen meghívta magához a munkatársait, ebben tehát nem volt semmi különös, kivéve az, hogy Z. egyáltalán nem nézett ki tanárnak. De akkor már hetek óta éreztük anyámon, hogy valami megváltozott. Október volt, csak másfél hónapja ismerte Z.-t, de abban a pillanatban, hogy először meglátta, valami megváltozott benne, érezhetően más lett, másként beszélt, lassabb lett, a stílusa kevésbé kemény, pedig nagyon kemény tudott lenni, és néha messzire révedt a pillantása, meg se hallotta, ha az ember beszélt hozzá. Z. abban az évben még kétszer jött föl hozzánk, harmadszor egy nagyobb társasággal, tanárokkal és feleségeikkel, karácsony és újév között, és aki nem ismerte közelről anyámat, nem láthatott rajta semmi különöset, de mi hárman tudtuk, hogy valami megváltozott. Másként kezdett öltözni, új színek bukkantak fel a ruhatárában, a selyemkendői rikítóbbak lettek, és elővette az arany fülbevalót, amit utoljára az apánkkal kötött esküvőjén viselt. Apánkról amúgy otthon nem beszéltünk, vagy nagyon keveset, apánk orosz volt, legalábbis kettőnk apja biztosan ő volt, Inci valaki mástól született, akivel Inci külön találkozott néha, az illető pénzt is adott neki, és talán anyánknak is küldött, de soha nem jött fel hozzánk. És ez az orosz, nevezzük Szásának, akit anyánk az egyetemen ismert meg, csak akkor vette feleségül anyámat, valamilyen titokzatos kötelességtudatból, amikor már én is megszülettem, viszont néhány héttel azután eltűnt, egy jó időre nyomtalanul. Úgy tűnik jelenleg egy szibériai ipari városban él, ahol állítólag sokra vitte, legalábbis ilyen híreket kaptunk róla. Lehet, hogy ő a polgármester, vagy az első helyettese, vagy valamilyen gyár igazgatója, nyakig a politikában, nyilván van családja, gyerekei, anyámat mindez nem érdekelte, egyáltalán nem kereste Szásával a kapcsolatot, úgy döntött, hogy megáll a saját lábán, nagyon büszke nő volt az anyám.

És akkor feltűnt Z., és Z.-vel együtt a fülbevalók, a színes sálak, és a túl sokáig tartó értekezletek, ezek voltak a jelei annak, hogy valami megváltozott. Z., akit összesen háromszor láttam nálunk az első évben, irodalmat tanított az iskolában, ahová egyébként Ilka is járt, én nem, én még túl kicsi voltam, engem Z. sohasem tanított. Soha, egyetlenegyszer sem láttuk Z.-t és anyámat intim helyzetben, azt, hogy puszit adott volna egyik a másiknak, vagy megérintette volna a vállát, és soha egyetlen szó sem hangzott el otthon Z. és anyám kapcsolatáról, soha egyetlen fénykép, egyetlen levél, egyetlen e-mail sem bukkant elő, semmi sem utalt arra, hogy kettejük között történt volna bármi is – mégis tudtuk, hogy valami igenis történt, bár hogy mi, az rejtély maradt. Egyszerűen más lett a levegő otthon, mintha tisztább lett volna, áttetszőbb, kevesebb lett a veszekedés, megértőbbek lettünk anyámmal, aki különben gyakran kíméletlen és túl határozott volt velünk, sőt, igazságtalan, de most néha lágyan rátette a nyakszirtemre a kezét, vagy végigsimított a hajamon. És egyszer, amikor a csodálatos vasárnapi húslevest ettük, még a nagybácsinknak, Jimmynek a kezében is megállt a kanál a levegőben, ránézett anyánkra, és azt kérdezte: Mi történt, Alina? Anyám megrázta a fejét, és ezzel el volt intézve a dolog.

Azonban nem ér itt véget ez a történet, mert Z. két évvel később eltűnt az életünkből. Anyám, aki tizenkét évvel idősebb volt Z.-nél, lemondott az iskolaigazgatásról, fáradt arccal javította otthon a dolgozatokat, fejfájás ellen pasziánszozott, mert nem hitt a gyógyszerekben, nyelvtanár lett újra, és hiába fürkésztük kutató pillantással az arcát, nem találtunk választ: visszahúzódó, sőt, elutasító lett anyánk, és mi nem mertük megkérdezni tőle, mi lett Z.-vel, hova lett Z. Holott ez volt az egyetlen, ami abban az időben foglalkoztatott minket, megmagyarázhatatlan volt Z. eltűnése, a világegyetemünkben visszafordíthatatlan változás következett be.

Ez így ment egészen addig, amíg Ilka egy napon haza nem jött, titokzatos arccal behívott minket a kisszobába, bezárta az ajtót és halkan suttogta a fülünkbe, hogy még véletlenül se szivárogjon ki egyetlen szó se az előszobába, hogy találkozott Z.-vel. Elmondhatatlan izgalomba jöttünk, Inci meg én táncra perdültünk a szobában, és indián csatakiáltásban törtünk ki. Kiderült, hogy Z. teljesen megváltozott, már nem tanár, hanem egy építész cégnél reklámügyekkel foglalkozik, és pont ebbe az építészirodába vették föl Ilkát is, aki építésznek tanult, gyakornoknak, az egyik professzora ajánlására. És milyen volt? – kérdeztük Ilkát türelmetlenül. Ilka csak titokzatosan mosolygott. Két héttel később elhívta hozzánk Z.-t. Megint ugyanaz a rituálé, az üvegasztalon sósmogyoró, kesudió kis tálkákban, feketekávé, Coca-Cola, Z. pedig, a legnagyobb megdöbbenésünkre, ott ült a kanapén, fogta Ilka kezét és csevegett anyánkkal, akin a zavar legkisebb jele sem látszott. Incivel úgy lestük anyánkat azon az estén, mint még soha. Nem tudom, mit kívántunk jobban, hogy essen kétségbe, vagy hogy viruljon ki, egyszerűen azt akartuk látni végre, hogy átadja magát valamilyen érzésnek, mint mikor Z. először megjelent nálunk, és olyan lett anyánk arca, mint a hajnali tenger. Ilkát később hevesen faggattam, hogy megkérdezte-e Z.-t – akkor már összeköltöztek Z.-vel –, hogy volt-e valami közte és anyánk között? Nem mertem megkérdezni, mondta Ilka, a nyelvem hegyén volt, de ez olyan lett volna, mintha szemrehányást akarnék tenni neki, vagy turkálnék a lelkivilágában, és rájöttem, hogy nem, nem akarom megtudni – mondta Ilka –, és különben is, ez a Z. nem az a Z.

Ez volt a legkülönösebb az egészben: ugyanaz a férfi volt Z., mint amikor először megláttam, kék labdával a kezemben, az alkonyatban, aki anyámmal olyan kedvesen beszélgetett azon az első estén, és aki miatt anyám színes sálakat csomózott a nyakába, de most mégis egy egészen más alak ült a kanapén Ilka kezével lágyan játszadozva. Ezt a különös érzést nem tudtam megmagyarázni magamnak. Tényleg vannak ilyen férfiak? Akik néhány évenként levedlik a bőrüket? Levedlik a személyiségüket? Z. felhőtlenül boldognak, elengedettnek, szórakozottnak látszott, picit öregedett az eltelt időben, de inkább érlelődött, viharcserzettebb lett, és ez jól állt neki, Anyám kutató, kezdetben talán túl komoly kérdéseire nagyon becsületesen válaszolgatott, elmondta, hogy mért döntött úgy, hogy fölhagy a tanársággal, ami anyámnak láthatóan nem tetszett, mert ő ezt az egész életre szóló hivatásnak tartotta – én magamban szinte sikoltoztam: egy nagyítót, egy mikroszkópot, egy teleszkópot ide! Látni akarom anyám lelkének minden egyes rezdülését! Tudni akarom, hogy ebben a szent pillanatban mi játszódik le benne! Hogy szerelmes volt-e Z.-be akkor, hogy megcsókolta-e akár csak egyetlenegyszer is? Arról nem beszélve, hogy talán le is feküdtek egymással, de ezt kizártnak tartottam. Jaj, miért olyan rohadtul fegyelmezett? A legszívesebben ráüvöltöttem volna, ehelyett csak felálltam, azt mondtam, fáj a fejem, és kimentem a szobából.

Ilka azóta férjhez ment, de nem Z.-hez, természetesen. Egy percig se gondoltuk, hogy komoly lehet köztük a kapcsolat, pedig két évig tartott, és Z. néhányszor eljött még hozzánk, és színházba is mentem velük, és Z. nagyon aranyos volt, gáláns, lovagias. Nem tudtam ellenállni neki, mondta Ilka később, de amikor kérdeztem a részletekről, akkor nem tudta, vagy nem akarta megmondani, hogy minek nem tudott ellenállni. Jó az ágyban? – kérdeztem kíméletlenül, amire csak hümmögött. Állandóan kínoztam a kérdéseimmel, zaklattam őt, mert meg akartam tudni, hogy miféle ember ez a Z. Ilka rám nézett – közben a kisebbik lánya pelenkáját cserélte épp –, és azt mondta: fogalmam sincs. Ez valahogy nem elégített ki, sőt, földühített, akkor már volt néhány futó kapcsolatom a gimiben, csókolózások, nyúlkálások, sőt, egy fiút kíváncsiságból a számba vettem, és nem bántam meg, nagyon finom volt a bőre és gyönyörűen élvezett el, de szerelmes még nem voltam.

Néhány osztálytársammal hajnali egykor beültünk az Ankertbe, szelíd, meleg este volt, megszöktünk egy iskolai rendezvényről, be akartunk rúgni, vadulni kicsit az érettségi és a felvételik között, amikor az asztalunk mellett egyszer csak megjelent Z., hogy leszedje a poharakat. Irtózatosan dobogni kezdett a szívem, lehajoltam, mintha valami leesett volna a földre, Z. szerencsére nem látott meg, szépen ment vissza a pulthoz a tálcáján a rengeteg üres pohárral. A barátnőmnek, Szilvinek mondtam, hogy hozzon nekem egy fröccsöt, csodálkozva nézett rám, nem értette, mitől vagyok ilyen izgatott, és azután megfigyelés alá helyeztem Z.-t. Kissé kopaszodott már, és kötényt viselt, olyan volt, mint egy vidéki kocsmáros, ibolyakék szeme viszont pont úgy villant, mint amikor először láttam meg az alkonyi utcán, labdával a kezemben, és láttam, hogy a neonfényes hűtőpultnál elmélyülten cseveg valakivel, aki egy bárszéken ül, nem féltettem Z.-t, vannak férfiak, akik sohasem fogynak ki a nőkből, láttam, hogy miután kiszolgált egy félmeztelen angolt, a kezét megnyugtatóan rátette a nő kezére, és akkor megint majdnem leestem a székről, mert Inci ült azon a bárszéken, és rázta a vállát a zokogás.

Nem bírtam ki, odamentem hozzájuk, egyébként Inci nem is zokogott, nem tudom, mért hittem, hogy zokog, hanem ellenkezőleg, teli szájjal nevetett, és egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy ott vagyok, Z. pláne nem. Mit parancsolsz? – kérdezte kedvesen. – A ház vendége vagy.

Most tudom, hogy ez hihetetlenül fog hangzani, de Z. megint feljött hozzánk egy vasárnap délután, addigra már anyámnak leválasztottunk egy garzont a lakásból, a cselédszobából meg a konyhából csináltunk egy másik lakást, tehát anyának külön bejárata volt a gangról, és ha akart, a hátsó liften tudott feljönni. Amikor Inci felhozta Z.-t, anyám minden további nélkül átjött: megint az üvegasztalon terítettünk, Z. ragaszkodott hozzá, hogy sushit hoz, mert az Ankerton kívül egy sushi-bárban is dolgozott, és meglehetős kedvezménnyel kapott sushis dobozokat, tele a legjobb sushikkal (a maradékot, de nagyon finom volt), anyám ott ült, szemben Z.-vel, Inci egyfolytában nevetett, én pedig azt néztem, ámulva, hogy anyám, aki addigra már csak otthoni korrepetíciót vállalt, eljött az iskolából, milyen mohó élvezettel falja a sushit, és Z. meg ő milyen gyengéden néznek egymásra, én legalábbis így éreztem, valami olyan gyengédség sütött a tekintetükből, hogy remegni kezdett a gyomrom. Túl sokat nem beszélgettek, Inci nagyon idegesítő volt a folytonos nevetésével, mindenbe belenevetett, egy mondatot nem lehetett tőle befejezni, Z. néha bocsánatkérően rám nézett, aztán anyám egyszer csak felállt, kedvesen elbúcsúzott, Z. is felállt, az anyám homlokon csókolta Z.-t, ami egészen különös volt, mert ehhez lábujjhegyre kellett állnia, és elment. Inci persze túl sokat ivott azon az estén, kiment hányni, és aztán egyszer csak szürke arccal elaludt, Z. vállára hajtva a fejét. Addigra már gyertyákat gyújtottunk, nem tudom, kinek az ötlete volt, valami zenét is föltettünk, és Z. arról kezdett nekem beszélni, hogy elmegy Indonéziába, mert kapott egy egészen különleges ajánlatot, egy hegyi faluban fog dolgozni, távol a civilizációtól, és már el is kezdte a hegymászó-tanfolyamot, csoportokat fog vezetni, egyszerűen nem tudott ellenállni annak, hogy megint valami újba ne fogjon.

Melléültem a kanapéra, Inci feje lecsúszott Z. válláról, hátrahanyatlott, Z. pedig előbb felállt, gondosan lefektette és betakargatta Incit, aztán visszaült a kanapéra és felém fordult, kicsit párás, domború szemekkel, mint aki minden figyelmét nekem akarja szentelni. De én nem megyek veled Indonéziába, mondtam neki váratlanul, amire Z. döbbent arckifejezést vágott. Ezt akartam. Tudom, hogy csak miattam jársz ide már hét éve, tudom, hogy abban a pillanatban, ott a kapuban, amikor megkérdezted tőlem, hogy merre van a 14/c, belém szerettél, folytattam, rezzenéstelenül. Z. hallgatott, fürkészően nézett az összehúzott ibolyakék szemével, szinte megsajnáltam. Nincs igazam?

Nem válaszolt, csak lassan felém hajolt, megcsapott az enyhe szájszaga, elvégre húsz évvel öregebb volt nálam, reszketni kezdett az ajka, és én, ebben a kíméletlenül lassú pillanatban éreztem, ahogyan zsibongani kezd a testem, a testemben valami fájdalmasan áramlani kezd. Z. várt, azoknak a férfiaknak a magabiztosságával, akik ellenállhatatlannak hiszik magukat. A jobb keze még mindig Inci combján nyugodott, mintegy megtámaszkodott Inci testén, és én, abban a szent pillanatban tudtam, hogy csak azért hatolt át anyámon és a belőle sarjadt két nővéremen, csak azért az egyért, hogy egyszer elérjen az én sovány nyakamig, a kicsit szétálló melleimig, és a hasamhoz, és a combomhoz, és a számhoz. Z. egészen közel járt már hozzá, hogy megcsókoljon, és tudtam, hogy ha ez megtörténik, márpedig meg kell történnie, akkor bármi megtörténhet, és minden meg is történt velem, abban a szent pillanatban, az egész életem megtörtént, kár lett volna elrontani. Reszkettem a boldogságtól.

De kitértem Z. csókja elől. Egy hang nélkül fölkeltem a kanapéról, bementem a szobámba, egy hátizsákba bedobáltam pár holmit, aztán vissza se néztem rá, ehelyett csöndben kiléptem a lépcsőházba, és köszönés nélkül behúztam magam után az ajtót.