Bartis Attila: A vége

(a torinói lepel) Az első kliensem egy ötven körüli, kefebajuszos férfi volt. Irhabundát viselt. A köszönésen kívül nem nagyon szólalt meg. Felakasztotta a bundát a fogasra, leült, nézett. Beállítottam a fényt. Pocsék volt ez a csend. Jobb híján megkérdeztem, mihez lesz a kép. Azt mondta, fegyvertartásihoz. Ezután már nem beszéltünk semmit. Beállítottam az élességet, a váltószánon a mattüveg helyére toltam a magazint, rátettem az ujjam az exponáló karra, vártam, hogy pislogjon. Úgy éreztem, percek teltek el. Nem pislogott. Na, mi lesz, kérdezte. Exponáltam. Reisz a laborból kiszólt, hogy lemez.

Kihúztam a lemezt, elkészítettem a két képet rendesen, megírtam a papírt. Ömlött rólam a víz. Amikor becsukódott az ajtó, Reisz kijött.

Köszönöm, mondtam.

Majd belejön, mondta.

Nem gondoltam, hogy pokoljárás egy igazolványképet készíteni.

Pár nap múlva már flottul megy.

Maga ott bent honnan tudta, hogy elfelejtettem kihúzni a lemezt?

A hangból. Nem pengett. És kattant a zár.

Ezt ott bent hallja?

Igen. És ilyenkor ne vigye tovább a filmet. Vagy ha már továbbvitte, akkor exponáljon rá még egyet a kliensre. Hogy a végén páros legyen. Most egy kocka üres marad.

Rendben, majd figyelek, mondtam.

És ne kérdezze meg, hogy mihez kell a kép. Az nem ránk tartozik. A kliens, ha mondja, mondja, ha nem, nem.

Csak beszélgetni akartam.

Akkor kérje meg, hogy egy kicsit hajtsa lejjebb a fejét, ilyesmit.

Rendben. Úgy nézett, mint a gyík. Egyszerűen nem pislogott. Valami vadász volt.

Nem vadász volt.

De mondta, hogy fegyvertartásihoz kell.

Nem vadász volt, hanem munkásőr. A vadászoknak be nem áll a szájuk.

Úgy egy hét alatt tényleg belejöttem. Szerettem csinálni. Amikor már nem kellett külön figyeljek minden mozdulatra, egy kicsit olyan lett a fekete kendő alatt nézni a mattüveget, mint hajdan nézni a vasport. Csak ez mégsem kalapácsreszelés volt. Itt valaki mégiscsak a szemembe nézett, még ha csak egy igazolványkép erejéig is.

Megkérdeztem Reiszt, én miért nem laborálok. Azt mondta, mert laborálni tud. Magának azt kell megtanulnia, hogy nem istentelenség képet készíteni. Hogy nincs, amiért szégyellje magát.

Valamennyire mégiscsak istentelenség, mondtam.

Abban maga nagyon téved. Maga szerint ki készítette az első fotográfiát?

Talbot, mondtam.

Egy francot, mondta.

Akkor Nieps.

Egy jó büdös francot.

Akkor nem tudom.

Akkor az baj. Mert akkor nincs más választása, mint egy életen át szégyenkezni a képei miatt. Mert akkor tényleg ez a világ legnagyobb istentelensége.

Ettől félek én is.

Na, jól figyeljen. Az Úristen festett-e?

Nem tudok róla.

Zenélt-e?

Arról se tudok.

Írt-e?

Egyszer, homokba.

Az nem számít. Az huss, volt-nincs.

Azért egy kicsit számít.

Jó, akkor magának számítson.

Meg a kőtáblákra is ő írt.

Vagy igen, vagy nem. Messziről jött ember azt mond, amit akar.

Azért az Írás mégiscsak az Írás.

Így van. És mindenki úgy csűri-csavarja, ahogy nem szégyelli. De a fényképnél nincs mese. Ezért döntött az Úr végül a fotográfia mellett. Ezért készítette az első képet maga Jézus Krisztus. Ráadásul kontaktot. Egész alakos kontaktot, önmagáról. Ha fotográfus akar lenni, akkor ezt egy életre jegyezze meg. Ez az egyetlen, ami személyesen az Úristentől való. A fotográfián belül is a portré, az emberábrázolás.

Ehhez azért erős hit kell, mondtam.

Nézze, őszintén szólva engem nem érdekel a maga hitbéli hovatartozása. Nekem például, ha lenne hitbéli hovatartozásom, Krisztust a leplével együtt legfeljebb egy félbolond prófétának tartanám. Amilyenből tíz szaladgált minden pészahkor a pusztában. De ha maga itt akar dolgozni a Reisz műteremben, akkor magának se a rabbi, se a plébános, de a párttitkár, se a többi nagyokos ne merje azt mondani, hogy a fotográfia nem Istentől való. Mert ha maga azt tűri, akkor kitörülheti a seggét a képeivel. Mára végeztünk.

Kornél azt mondta, Reisznek igaza van, de azért az írás is Istentől való.

(a fotográfiáról) Ha jobban belegondolok, bizonyos értelemben ma is ugyanolyan dilettáns vagyok, mint hajdan, amikor bekopogtam Reiszhez. Valójában mindig is csak az érdekelt, képes-e felidézni bennem egy fotográfia azt, amit ott, abban a pillanatban éreztem, amikor megnyomtam az exponáló gombot. Próbálok példát mondani. Valaki arcát nézem. Az önkívülete egyszerre tölt el kíváncsisággal, vággyal, félelemmel, azonosulni akarással. Megnyomom az exponáló gombot. Valami történik, az extázis zokogásba fordul. Dühbe. Gyűlöletbe. Bármibe, ami attól az érzettől, ami uralt engem a kép készítése pillanatában, idegen. De mint mondjuk a sztetoszkóp membránja, a fotográfia képes azon pillanat érzését felerősíteni, amit akkor éltem meg, amikor exponáltam. A fényképnek nincs is más választása. A fotográfia nem lát a jövőbe. Meg persze a múltba sem. Egy kép mindössze az a pont, ahol a jövő összeér a múlttal. Ha úgy tetszik: a folyamatos jelen. Igen, így talán már világosabb. Már amennyire egyáltalán világos lehet a fotográfiáról való beszéd.

Különben nem tudom, miért nehezebb a fénykép és a valóság közti űrt elfogadni, mint azt, hogy amit az égbolton látunk, az valójában már nem létezik. Bizonyára, mert mi vagyunk a képen. A mi fényünk, meg a rólunk visszaverődő. Lehet, hogy tényleg istentelenség, ha egyetlen pillanatom fénye túléli magát a pillanatot. Túlél engem. De lényegét tekintve egy fénykép meg egy évmilliók óta halott csillag most ideérő fénye között túl nagy különbség nincs.

Ha innen nézem, a fotográfusi magatartásom végképp dilettáns. Ugyanazért készültek a képeim, amiért a családi fotográfiák, legfeljebb nem születésnapi vacsorákat ábrázolnak. Az viszont, hogy néhány képem mégiscsak alkalmas volt másokat egy számukra soha nem létezett pillanatig elvezetni, akkor többek közt pont ennek a dilettantizmusnak köszönhető.

Persze, lehet, hogy nem ennek köszönhető, hanem ennek ellenére történt meg. De akkor annak az okát én se látom. Csak azt tudom, hogy nem az elemzők által felsorolt eszközökben keresendők. Nem a fényben, árnyékban, kompozícióban, látószögben, vagy alkalmazott technikában. Még akkor sem, ha ezek az elemzések kétségbevonhatatlanul helytállók, még akkor sem, ha ezek az eszközök elengedhetetlenek. Pusztán belőlük még nem következik semmi. Egy ponton túl nincs különbség az esztétika és a fizika között. Egy ponton túl édes mindegy, hogy az egyik mérhető, ugyanakkora esélyük van a világ megértésére, leírására. Semennyi. A végtelenhez közelebb menni lehetetlen. Csak az a világ írható le, amiből kiirtottuk a végtelent.

Évek során képek százait dobtam ki, annak dacára, hogy prímán kielégítették volna azon elemzőket, akiknek köszönhetően más képeim címlapokra, múzeumokba vagy magángyűjteményekbe kerültek. Mert bennem nem történt általuk semmi. Másokban lehet, hogy történt volna, csak hát ugye, ahhoz nekem mi közöm.

(a vak nő) Egy nap bejött Reiszhez egy nő. Útlevélképért. Úgy harmincöt körüli lehetett, elegáns ruhában. Hullámos, szőke haja volt, a válláig ért. Napszemüveget viselt. Egyedül voltam a műteremben, Reisz éppen kiment ebédelni. A Baross téren volt egy önkiszolgáló, oda jártunk.

A nő nagyon halkan beszélt. Ahogy testközelben szólunk a másikhoz. Pedig ott volt köztünk a pult. Egy hófehér esőernyő volt nála, a sárkányfejes fogantyút felakasztotta a pultra. A sárkánynak valami vörös kőből volt a szeme. A nő úgy tartotta a faragott markolaton a kezét, mintha az állat élne. Az egyik legszebb nő volt, akit valaha láttam.

Amikor megmondtam, mennyi lesz a kép, rögtön fizetett. Kivett egy pénztárcát a retikülből, csupa élére állított százassal volt tele. Kiszámoltam a visszajárót, odaadtam. A bankjegyeket összegyűrte, s az apróval együtt begyömöszölte egy másik pénztárcába. Csak utána kérdezte meg, mikorra lesz kész a kép. Azt mondtam, amikorra szeretné. Azt mondta, köszöni, akkor majd megvárja. Zavarba jöttem, nem akartam azt mondani, hogy azonnalra feláras. Végül azt mondtam, hogy az nem jó, mert legalább egy óra. Megkérdezte, hogy van-e egy szabad szék. Mondtam, hogy persze. Mosolygott, azt mondta, akkor jó, egy órát szívesen elül itt, ha nem zavar.

Mondtam, hogy elnézést, csak itt tudom beengedni. Felnyitottam a pultot, bejött. Meg se nézte magát a tükörben. Megkérdezte, mit kell tennie. Mondtam, hogy semmit, csak üljön le erre a székre. Szinte megbotlott a lámpaállvány talpában, épp mondtam volna, hogy vigyázzon, de valahogy elakadt a mozdulata, végül átlépett rajta. Odament, megállt egy centivel a szék előtt, megfordult, leült. Úgy mozgott, mint egy marionett.

Felkapcsoltam a lámpákat, néztem. A gép fele fordult, vagyis hát felém. Meg se rezzent. A fejemre terítettem a kendőt, a mattüvegen beállítottam az élességet. Nem tudom, mit éreztem. Hogy az valójában mi volt. Ahhoz hasonlított talán, mint amikor az óceánt nézi az ember, és elbőgi magát.

Már áttoltam a váltószánon a magazint és kivettem a lemezt, amikor eszembe jutott, hogy útlevélképen napszemüveg nem lehet. Csak valahogy annyira hozzátartozott ahhoz a nőhöz, hogy addig észre se vettem. Még a fényt is úgy állítottam be, hogy ne csillogjon a sötét üvegen.

Megkértem, vegye le.

Megkérdezte, miért.

Azt mondtam, így a rendőrség nem fogja elfogadni.

Azt mondta, kár. Levette, és akkor megfagyott bennem a vér. Mélyen a két üres szemüregét szürkés bőr nőtte be.

Elvenné?, kérdezte.

Persze, mondtam, és letettem a szemüveget a pultra.

Sajnálom, mondta.

Hallgattam, exponáltam.

Leexponáltam az igazolványképet, aztán átállítottam a fényt.

Most mit csinál, kérdezte.

Világítok, mondtam.

Elnevette magát. Hát akkor azért nem tudom, mondta.

Egyszerűen nem mertem megkérni, hogy jöjjön el hozzám a műterembe.

Készítek még egyet, mondtam.

Csak nyugodtan. Ezért jöttem.

Volt egy sötét háttér, amit nem használtunk. Vászon. Feltettem mögé.

Végül képtelen voltam nem megmondani neki.

Nem igazolványképet. Egy rendes portrét szeretnék készíteni.

A szája épp csak megrándult, olyan csend ült ránk, mint a sírban.

Nem, mondta.

Akkor ne haragudjon, mondtam. Akkor megvagyunk.

Ott maradt ülve.

Miért akar rólam képet készíteni?

Nem tudom. Fotográfus vagyok, egyszerűen ez van. Az igazolványképből csak megélek. Nem tudom, miért akarok képet készíteni.

Rólam miért akar?

Hallgattam.

Mit érzett?

Amikor bejött, vagy amikor levette?

Nem válaszolt.

Tényleg ne haragudjon, mondtam.

Amikor bejöttem. Akkor is akart volna képet készíteni, ha nem veszem le ezt a szemüveget?

Akkor elhívtam volna hozzám a műterembe. Itt még soha nem készítettem mást, csak igazolványképet.

Adja ide a kezét, mondta.

Odaléptem, megfogta a kezem. Mintha látna. Csupa víz volt a tenyerem. Az arcához szorította.

Rendben, mondta, és elengedett.

Az egyik lámpát kikapcsoltam, a másikra rátettem a pauszt. Aztán lehúztam a redőnyt, hogy kintről se jöjjön be fény. Meg senki. Hogy attól az egyetlen lámpától épp annyi fény legyen odabent, mint a tenger alatt. Még volt szűk fél órám, amíg Reisz visszaér.

Egy kicsit hajtsa lejjebb a fejét, mondtam.

Ennyire?

Igen. És az ajkát épp csak résnyire nyissa ki.

Megnyálazzam?

Nem kell.

A szememből mennyi látszik?

Semennyi. Árnyékban van. Teljesen.

A kezem?

Mindegy. Ahogy kényelmes. Az nincs a képben.

Kár, hogy soha nem fogom látni.

Anélkül is tudja, hogy milyen, mondtam.

Az igaz, mondta.

Végigexponáltam két tekercset. Legszívesebben soha nem hagytam volna abba, de percek múlva már jött vissza Reisz. A filmeket a zakóm zsebébe tettem. Nem akartam, hogy tudja.

Köszönöm, mondtam.

Megfogta a kezem, és újra az arcához szorította.

Szívesen, mondta.

Felhúztam a redőnyt, visszatette a szemüvegét, fogta a sárkányfejes esőernyőt.

Most mégis inkább elmegyek, mondta halkan.

Rendben, mondtam. Holnap jöjjön érte.

Nem jövök érte soha, ne féljen. Az igazolványképért holnap majd eljön valaki.

Csak otthon hívtam elő a filmet. Az alapdeszka kicsi volt, elfordítottam az Agfa vetítőjét, és a falra nagyítottam ötvenszer hatvanasra. Amikor Éva este megjött, már a táblákon száradtak a képek. Állt a szoba közepén, hallgatott.

Ki ez a nő, kérdezte végül.

Nem tudom. Ma jött be a műterembe.

Úgy néz, hogy megfulladok, mondta.

Sehogy nem néz. Vak.

Ez a nő nem vak.

De az.

Nem hiszem.

Jó, akkor holnap elhozom az igazolványképét.

Hallgatott.

Mondom, nincs szeme. Csak árnyék van a szeme helyén.

Esni kezdett, lassanként jött az ősz. Odaállt az ablakhoz, nézte, ahogy a cseppek a bádogpárkányon felverik a port.

Voltál te már boldog?, kérdezte.

Most vagyok boldog, mondtam. Odamentem és megcsókoltam a szemét.

Az más. Régen. Valóban boldog.

Igen.

Mikor?

Amikor Anyámmal mosogattam.