Péterfy Gergely | pszichologus

Péterfy Gergely: Orfeusz árnyéka

Olyan szertartásosan, olyan előírásszerűen éltünk, mintha színpadon mozognánk. Minden cselekedetünket ahhoz mértük, hogy milyen messzire rugaszkodunk általa a barbárságtól, s az a remélt publikum, amely a jövőből figyel bennünket, mire tapsol, s mikor kezd unatkozni. Ennek a publikumnak a tekintetét minden pillanatban magunkon éreztük: úgy tűnt, életünk minden mozzanata jelentőségteljes és fontos ezeknek a távoli és éteri olvasóknak. Nem tudtam úgy belépni a kamrába, nem tudtam úgy keresztülsétálni az udvaron, hogy ne azt érezzem, egy történet, egy előadás, egy remekbe szabott elbeszélés része vagyok, egy ballada, egy költemény. Házunk egyetlen szöglete, a napunk egyetlen perce, egyetlen mondatunk sem érdemelte meg, hogy eltűnjön a múltban: naponta újrameséltük átélt perceinket. Emlékszel, amikor? Emlékszel, amikor… Szerettem ezt a játékot, mert engem tett különlegessé. Éveken át élveztem ezt a kivételezettséget, ezt az állandó rivaldafényt, amelyben önmagunkat fürdettük. A fényforrásokat persze táplálni kellett. Naponta új és új olvasmányhoz fordultunk, hogy tovább szítsuk vele a tüzet. Újabb és újabb albumokat lapoztunk föl, újabb és újabb kottákat. Lapátoltuk a szenet ebbe a csodálatos gőzgépbe, ami sisteregve zakatolt a lusta magyar vidéken. De e csodálatos olvasmányok nem csak a szavaikon keresztül határozták meg az életünket: a szerzők maguk is példaképpé váltak. Reggelenként nagy sétákat tettünk, mint Goethe és Christiane. Délben csendben szemléltük a tájat, mint Gessner és Judith Heidegger. Elménket eksztatikus állapotba hoztuk hellén kultikus szövegekkel, mint Schiller és Charlotte von Lengefeld. Parasztokkal igyekeztünk beszédbe elegyedni, mint Rousseau. Minden percünkben, minden szavunkban ott volt még legalább egyvalaki, kézen fogva vezettek bennünket ezek a távoli mesterek s a hozzájuk tartozó asszonyok. Aztán szinte egyik napról a másikra ezek a száraz, erős kezek, amelyekbe kapaszkodtam, elkezdtek izzadni. Mintha e megbízható, erős felnőtteknek hirtelen másvalami jutott volna eszükbe: valami szennyes, alattomos, piszkos. Igen, ezt az érzést csak ahhoz a késő-gyerekkori, serdülőkori tapasztalathoz tudom hasonlítani, amikor az apám kastélyát látogató férfiak szemében egyik napról a másikra újfajta fény gyulladt, és azok a kezek, amelyek korábban labdát dobtak, vagy a játékfiguráimat segítettek elhelyezni a játékvárban, hirtelen iszamosak lettek és hidegek, mint a meztelen csiga vagy a varangy.

Sokáig sikerült titkolnom Ferenc elől, hogy a mestereivel megromlott a viszonyom, s hogy a mesterfeleségek többé már nem olyan szívélyes barátnőim, mint korábban voltak. Ezek a német asszonyok a maguk távoli és hűvös méltóságával vagy éppen szemérmetlen tüzükkel egyre bosszantóbbak lettek nekem. Egyre kevesebb kedvem volt utánozni őket, egyre kevésbé hittem el nekik, hogy maguk szívesen csinálnák azt, amit csinálnak. Ez az idő egybeesett perünk kezdetével, és ekkor jelentkeztek az első repedések a ház talapzatán. Egyik napról a másikra idegenül kezdtem érezni magam az otthonunkban. Hallottam a saját hangom, miközben beszélek, de mintha valaki más hangja lenne, annyira hamis és idegen, annyira mesterkélt és természetellenes volt, és főleg annyira nem illett hozzám, és nem állt jól nekem. Megnéztem magam a tükörben a loknis hajammal, a lila ruhámban, végignéztem a szobán, a csipkeveréseken, az arccal lefelé nyitva heverő könyveken, hallottam a gyerekek visongását a kertből, és nem értettem, hogy került ez a nő ide, és kicsoda egyáltalán. Ijesztő állapot volt, mert nem tudtam, hogy hova kapjak, mibe csimpaszkodjak. Az az életforma, amit kialakítottunk Ferenccel, a könyvek, a zenék és a képek univerzuma, amelyben keringtünk, egyszerre otthontalan lett, de a gyerekkorom emléke, az egykori szaléziánus növendék sem volt már ismerős.
Egy reggel szokás szerint sétára indultunk Ferenccel, akárcsak Gessner Judith Heideggerrel karöltve – talán ugyanúgy, ahogy ők is ugyanazon a reggelen. Az öltözetem éppen olyan volt, mint Charlotte-é, Schiller feleségéé Fleischmann nevezetes metszetén, mely – a többi szellemóriás feleségének arcképével együtt – ott függött a zongora fölött a szalonban. A vállamon sötétzöld brokátkendő, alatta halványrózsaszín blúz mély, V alakú gallérral, amely a nyak felé szív alakban kiszélesedett. A blúz a derekamnál szorosan rásimult a fűzőre, csak a szoknyánál szélesedett ki ismét, két szárnyként terülve a csípőmre. De a legbüszkébbek a kalapra voltunk. Keskeny karimájú szalmakalap volt, amely magas, elkeskenyedő kürtőben végződött. A kürtő csúcsán és a karima fölött széles, bordó szalag, s a szalagokon fönt is, középen is selyemrózsák. A kalapkát selyempánttal kellett a tarkómnál, hajam alatt rögzíteni, a pánt két szára szabadon libegett a hátamon. Maga a ruha és a kalap is kedvemre való volt, csak az árnyékolta be a kedvem, hogy azon a bizonyos metszeten Charlotte von Lengefeld a két bárgyún meregetett kutyaszemével és az ajkára csüngő orrával az első pillanattól kezdve kimondhatatlanul ellenszenves volt nekem. Ezt azonban nem mertem szóvá tenni Ferenc előtt, aki Charlotte-ban a legnagyobb múzsák egyikét tisztelte, és naponta többször is hasonlónak talált engem hozzá. Mivel Goethe Christiane-ja a kelleténél züllöttebb, Judith Heidegger pedig túlságosan is társasági és nagyvilági volt az ízlésének, Charlotte lett az a középút, akihez a legszívesebben hasonlítgatott: ráadásul annak is katonatiszt volt az első vőlegénye, akihez végül ő se ment hozzá.
Vegyes érzelmekkel hordtam tehát a kalapot, amely szerencsére nagyon jól állt nekem, sokkal jobban, mint a metszeten a dülledt szemű Schillernének. A bolond tavaszi időben csak attól is féltem, hogy a pántrögzítés nem lesz elegendő, és a kalapot a reggeli szél egyetlen lendülettel leszakítja a fejemről. Mert csípős, szeles, tavaszi reggel volt, az út csupa sár. Dühöngve gondoltam Judith Heideggerre, aki persze nem bokáig sárban kénytelen reggeli sétáját teljesíteni, hanem a kövezett zürichi utcákon tipeghet drága, fényes, tükörtiszta cipőben. Ferenc már ekkor sem érdeklődött az időjárás és a természeti viszonyok iránt, azok kizárólag képi ábrázolásaikban keltették fel az érdeklődését (amikor egy tájképet csodált, hosszan szerette ecsetelni, hogy szinte érzi a levegő párásságát, a fel-feltámadó szelet vagy épp a tűző napsugarakat, amelyek áttüzesítik a görög romtemplom fehér köveit). Neki teljesen mindegy volt, hogy sár van, hó vagy nyári por, egyforma jókedvvel vágott neki az útnak. Képzeletében talán a sárban ázó szántókat, az út szélén puffadó döglött kutyát, a gonoszul károgó varjakat s a lábukon mázsás sárkoloncot cipelő parasztokat egyetlen varázslattal tüntette el, s miközben kétségbeesetten kapaszkodtam a karjába, hogy el ne merüljek a tócsákban, ő takaros házak, pompás könyvtárak és koncerttermek sorát látta magunk körül, s talán még az utcaköveken koppanó lépteinket is hallani vélte. Rettegve bogoztam a tarkóm alatt a kalapot, Ferenc pedig a tükör előtt igazította a selyemsálat, amelyet úgy kötött meg, ahogy kedvenc Goethe-arcképén a weimari mester, és arról beszélt, hogy mennyire nagyszerű volna, ha mi is, akárcsak Goethe és Christiane Vulpius, közösen írhatnánk színdarabot. Két témát is esélyesnek tartott, Orfeusz mítoszát és Iaszón és Médea történetét, és épp ez utóbbit magyarázta részletesebben, amikor éles fájdalom nyilallt a lábamba abban a pillanatban, amikor át akartam lépni a küszöböt. Mintha keresztüllőtték volna a lábszáram. Nagy önuralomra volt szükség, hogy ne mutassam ki a fájdalmam – nem akartam elrontani a reggeli szertartást, bár akkor már hónapok óta küzdöttem a rossz érzésekkel, és már rég kizökkentem az önfeledt Schiller- és Goethené-szerepekből. Belekaroltam tehát az uramba, és nekivágtunk az orkánszerű szélnek, amely annyira süvöltött, hogy alig hallottam Ferenc szavait, aki még mindig Iaszónról és Médeáról mesélt. Néhány percnyire távolodtunk csak a háztól, amikor az egyik cipőm beleragadt a sárba, és Ferencnek kellett kiszabadítani. Közben harsogva beleerősített a szél is, és ahogy fél kézzel az uram hátára támaszkodtam, miközben ő a vastag, cuppogó sárból igyekezett kihúzni – lehetőleg cipővel együtt – a lábam, a kalap szalagja meglazult a tarkómnál, és a következő pillanatban már lebbent is felfelé, mint egy trópusi madár, és eltűnt a bikaistálló mögött. Kihúztam a cipőből a lábam, visszasántikáltam-ugráltam a házba, mialatt Ferenc visszaszerezte a kalapot, és nagy nehezen a cipőt is előbányászta. Addigra már egy gyerekökölnyi izomduzzanat nőtt a vádlimon.
A séták elmaradtak, Ferenc egyedül járt ki a szeles áprilisba, piros orral, könnyező szemmel és kicsit mindig gyanakodva ért haza. Kibillentette az egyensúlyából, hogy nem tartjuk a rituálénkat. Az első görcs után a lábam javult valamelyest, de sehogy sem akart teljesen helyrejönni. Bár a lüktető izomcsomó lassan felszívódott, de abban a pillanatban, ahogy újra át kellett lépni a küszöböt, hogy német múzsajelmezben sétára induljak Ferenccel, a görcs újra és újra jelentkezett, és hetekig nem állt ki, szorított és égetett, mint a tüzes vas. A szoba másik sarkába is kínszenvedés volt elgyalogolni, nemhogy keresztül a süppedős réteken. Ferencen is láttam, egyre kedvetlenebbül vág neki a sétáknak, aztán térdfájásra hivatkozva ő is otthon maradt. Gyanakodva sandított néha rám, mintha valami turpisságon akarna rajtakapni. Már nem zökkent vissza a régi ritmusba. Furcsa volt, hogy a gyerek születése után kiesett sokkal hosszabb periódusok után még magától értetődően találtunk vissza megszokott rítusainkhoz: ez a lábfájás több volt egyszerű epizódnál. És talán tényleg, ez volt az első igazi betegség, az első, távoli hang abban a sorozatban, amely végül a kolerában érte el a fináléját és fortissimóját.
Addigra a német szellemfejedelmek feleségei rég lekerültek a falakról. Egyenként hullottak le onnan: ahogy a falrepedések elérték a szögeket, amelyeken függtek, kilazultak a vakolatból, aztán egy reggel már nem voltak ott. Christiane Vulpius hónapokig sínylődött törött üveggel a zongora mögött, mire eszembe jutott megkeresni: addigra már az egerek jócskán megcsócsálták az ízletes, vastag német papírt. Charlotte Lengefeld lehullásánál jelen voltunk: a zongorát adtuk el éppen egy kassai asztalosnak, aki vén korára újranősült, és a muzikálisnak mondott új asszonykának akart kedveskedni az ajándékkal. Nem bántam nagyon a zongorát, a köszvényes ujjaimmal már évek óta nem tudtam rajta játszani, a gyerekeink pedig, akik kedvéért érdemes lett volna megtartani, úgyis kegyelemkenyéren tengődtek az unokahúgaimnál és Ferenc testvéreinél, és próbálták túlélni a rajtuk esett szégyent, hogy a szüleiknek nincs elég pénzük arra, hogy felneveljék őket. A zongora árából meg legalább egy hónapig nem kellett koplalnunk, és orvosra is futotta, amire szűnni nem akaró vérzésem miatt volt szükség. Mégsem titkolhattuk, hogy a szebb napokat látott hangszer úgy távozik közülünk, mint egy utolsó családtag: méltósággal, halálra sértve. Láttam Ferencen, hogy a legnagyobb fájdalmat az okozza számára, hogy egyik gyereke távozásakor sem érzett ekkora lelkiismeret-furdalást, talán csak első lányunk, Thália halálakor: de ő legalább ott volt, a kőrisfák alatt, amerre most a zongora, húrjaihoz koccanó kalapácsokkal a zökkenőkön, éppen elhaladt. Charlotte Lengefeld viszont önelégülten, gülüszemét meresztgetve várt bennünket vissza a házba a fehér folt fölött, ami az elmozdított zongorától eddig eltakart falon maradt. Mintha csak egy tengerparton várakozna, fehér föveny peremén, a dűnéken állva, miközben fürtjein könnyed szellő babrál. Magányosnak érezhette magát, mert barátnői az évek múlásával egyre fogyatkoztak: legutóbb Herder neje zuhant le és tört ripityára, és nem sokkal később követte őt Lessing múzsája, Eva König. Ő egy hajnalon szédült le a falról, alighanem egy enyhe földrengés nyomán: én nem ébredtem fel rá, csak Ferenc újságolta másnap, szomorúan lóbálva a törött képkeretet. Már neki sem volt kedve, hogy újrakeretezze, és másik helyet keressen neki. Mostanra Charlotte egyedül maradt: Ferenc meg is jegyezte, hogy így most még özvegyebb, mint a valóságban volt – innen sejtem, hogy mindez 1827-ben vagy 28-ban történt, amikor szegény asszony már legalább egy éve halott volt, huszonegy évvel túlélve imádott Schillerét. Értelmetlen daccal, utolsóként, egyes-egyedül tartott ki repedezett, pókhálós szalonunk falán – de ez a heroizmus sem volt elegendő, hogy szimpátiát ébresszen bennem. Ellenkezőleg, azon törtem a fejem, miként tudnék ügyesen megszabadulni tőle úgy, hogy bosszúvágyamat is jóllakassam, és Ferencet se bántsam meg. Ha Herderné vagy Goethe Christiane barátnője maradt volna utoljára, talán nem lettem volna ennyire féltékeny – de Charlotte-nak sosem tudtam megbocsátani se a kalapot, se a dülledt szemeket, és legfőképpen azt, hogy Ferenc mindenféle hasonlóságot talált közöttünk.
Talán Ferenc is Charlotte különös magányán gondolkodott, amikor egy nagy potrohú pók telepedett a képre. A zongora mögött lakhatott eddig, és most nem értette, mért nem talál haza. Zavarodottan szaladgált ide-oda a falon, aztán megtelepedett a képen. Meglapult. Tétovázott. Aztán lábait óvatosan emelgetve végigmászott Schiller özvegyének arcán, megállt a mellénél, majd lejjebb araszolt az ágyék felé. Ferenc minden undorát legyűrve letekerte a sálját, hogy lecsapja – az ütés azonban túlságosan is jól sikerült, a pók és a kép egyszerre zuhant le a falról. Charlotte arcra zuhanva ütötte agyon. Egyszerre éreztem ujjongást és szégyent. És egyszerre jutott eszembe sok minden: az a húsz évvel korábbi délután, amikor Ferenc gyönyörűségtől reszkető kézzel kicsomagolta a Bécsből hozott, bekeretezett metszeteket, s az a hat évvel az előtti nap, amikor először tagadta meg a testem az engedelmességet, s a lábszáramat szaggató fájdalom megakadályozta, hogy tovább folytassam a sétákat Ferenccel. Kellett nekem ez az apró bosszú, és azért sem igazán furdalt a lelkiismeret, hogy Ferencnek is jutott a szúrásból, amit a német asszonyok felé irányoztam. Ennyi önzés nekem is járt, vagy legalábbis belebetegedtem volna, ha a sors nem adja meg ezt az elégtételt. Ugyanakkor meg is ijedtem, mert láttam, mennyire fáj Ferencnek ez az egész, ez a hosszú, lassú süllyedés, amely ilyen szimbolikus pontokon válik visszacsinálhatatlanná. Most, hogy az utolsó kép is leesett a falról, szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy egy romban lakunk. Az utolsó kép, a mopszli képű, bulldogtermészetű Charlotte kitartása éveken keresztül elodázta ezt a beismerést: addig úgy tekintettünk a szalon falára, hogy azon kedvenc képeink függenek. Ezt még akkor is igaznak éreztük, amikor a harminc képből már csak egy maradt, és ez a különös illúzió kitartott hat éven át. A fal addig is tele volt ujjnyi repedésekkel, beázásfoltokkal, penésszel és tenyérnyi felületekkel, ahonnan leesett a vakolat, mindebből a pusztulásból és romlásból azonban mi semmit sem láttunk: egy könyvborítónyi Charlotte-nak elegendő ereje volt ahhoz, hogy kitakarjon egy egész szalonfalat. Ferenc rémülten ugrott a képhez, felemelte. A szétlapult pók Charlotte egész homlokát és a kalapját is eltakarta, mintha boglyas, göndör szőr nőtte volna be: most már tényleg egészen olyan volt, mint egy mopszlikutya. A pillanat egy ideig billegett. Várakozva, lélegzet-visszafojtva álltam a szalon közepén, Ferenc pedig a falnál, kezében Schiller özvegyével – és ekkor sikerült megpillantanunk magunkat kívülről, annak a publikumnak a szemével, amely előtt egész eddigi életünket játszottuk. Ferenc földhöz vágta a képet, és fuldokolva, könnyezve nevetni kezdtünk, és nevettünk hosszú perceken át, amíg csak bírtuk szusszal.