ahány lelket veszít — annyival kevesebb

Térey János Fagy

A hófúvás szívében villogó Ezüstkorong a régi toronyóra: Számlapján két jogarnyi mutató Hajszolja egymást, s minden új fogócska Csúcspontja, hogyha körre kört robogva Éjfélt mutatva egyesülnek ők; A vaksors vágyát bűvölik valóra, Ha percre bontva a megmérhetőt, Ízekre szedik az egyöntetű időt.

A hófúvás szívébe templomot Épít az álmodó agy; díszletet fest, Kőrácsból rak ki rózsaablakot. A tél lakói elhagyják a termet, S a holdhideg padlóra, mint a permet, Szitál az észrevétlen téli por… A fészket hittel bélelték, de nem lett Erős vár: népe megborzong, mikor Isten a gömbölyű tojásokon tipor.

A fészek belsejébe ülteti Az Úr minden reménytelen szerelmét; Viszonzatlan jósága fájt neki, Míg udvarolva állított kelepcét A kedvenceknek – párnás marka gyengéd, De egy pofonja is puhábbra ver, Mint száz fortéllyal fertőző betegség. – Az egyszeregy idő a csapda, mely Minden letelt napot mohó gyomrába nyel.

Levetve vakságának hályogát, Olyan tanácstalan mindegyik isten. A hófüggöny mögött nem lát csodát: Meglelte oltárát, de népeit nem, Hatalma fogytán embert kell veszítsen. Az új nap sarkvidéki fényt terít A síkra. Dér ül a templomkilincsen. Isten reménytelen szerelmeit Számolja – annyi pont, ahány lelket veszít.