mutter, ez emberi, nagyon is emberi

1889.január 3-án Torinóban Friedrich Nietzsche kilép a Via Carlo Alberto hatos számú házának kapuján, talán hogy sétáljon egyet, talán a postára, a leveleiért. Nem messze, vagy akkor már nagyon is messze tőle egy konfliskocsis csökönyös lovával bajlódik. Hiába noszogatja, a ló nem mozdul, mire a kocsis – Giuseppe? Carlo? Ettore? – elveszíti a türelmét, és ostorával verni kezdi az állatot. Nietzsche a csődülethez ér, s a dühtől már tajtékzó kocsis kegyetlen színjátéka ezzel be is fejeződik. Az óriás termetű, dús bajuszú úr ugyanis váratlanul a kocsihoz ugrik, és zokogva a ló nyakába borul. Házigazdája viszi haza, két napig mozdulatlanul és némán fekszik egy heverőn, míg kimondja a kötelező utolsó szavakat /”Mutter, ich bin dumm.”/, aztán szelíd háborodottként anyja s nővérei felügyelete alatt még tíz évig él. Hogy a lóval mi lett, nem tudjuk.

/Krasznahorkai László: Legkésőbb Torinóban, 1979/