mintha az egész meg sem történt volna

Kiss Ottó: A kísérlet

Álálmomból visszaalszom, testecském felnőni hagyom, megöregszik, el is hagyom, s halva ébredek. /Viola Szandra/

Hamzakő. Így nevezték el a tíz-tizenöt centis szabályos fehér kockákat. Három nap alatt hullottak le az égből, könnyűek voltak, akár a hópelyhek, de amikor földet értek, olyan súlyuk lett, hogy több ember is alig bírt egyet-egyet megmozdítani.

Nálunk, a faluban szombat este találták meg az elsőt a templom bejáratától néhány méterre, a járdán. A pap a sekrestyés fiúval akarta arrébb tetetni, aztán kiderült, hogy még ketten se bírják, segítséget kellett hívniuk. Reggelre a kő visszakerült a járdára, akkor újra arrébb vitték, egészen be a fűbe, a nagy juharfa mögé, de hiába, mert két perc múlva megint a járdán volt. A sekrestyés fiú a templom elől nézte végig, ahogy a kő néhány centiméterre elemelkedik a földtől, aztán megkerülve a juharfát visszalebeg a járdára. Amikor a hívek első csoportjai megérkeztek, fennhangon magyarázta nekik, hogy mi történt, és azonnal le is vonta a következtetést: ez az ördög műve, más ilyet nem tudna csinálni. A pap a szentmisén mintha csak erre reflektált volna, szó szerint azt mondta, hogy a követ Isten helyezte vissza a templom elé, más ilyenre nem lenne képes. Aztán még hozzátette: bizonyára így mutatkozott meg nekünk, földi halandóknak, mert felfogni őt teljes valójában úgyis képtelenek lennénk. A második hamzakőre a favágók bukkantak rá hétfőn délután egy erdei tisztáson, de csak a hírt hozták, a követ nem. Akkor még voltak tévéadások, működtek a rádióadók és a mobilátjátszók, műholdas adatokra hivatkozva bemondták, hogy több tucat hamzakő hullott az ország keleti felére, megközelítésük tilos, hatósági eljárást von maga után. Én hetente kétszer, kedden és pénteken jártam az erdész lányához, az apja ezeken a napokon ment továbbképzésre a városba. Vanda huszonnyolc éves volt, kicsit idősebb és magasabb, mint én, és mindig mosolyogva várt az erdészlak teraszán. Azon a kedden is ott állt, de nem engem nézett, az erdőt fürkészte. Ahogy közelebb értem, már én is láttam a kék overallosokat a távoli tisztáson. Legalább harmincan lehettek, hosszú fémoszlopokat pakoltak le három teherautóról. Néhány öltönyös is volt velük, ők irányították a munkát. Az erdészlakból nem láttunk rá a tisztásra, igaz, nem is nagyon érdekelt minket, mi folyik ott, de kora délután, amikor eljöttem Vandától, kihoztuk a teraszra az apja látcsövét, mert az oszlopok egy része akkor már állt. A hosszú póznákat állványokon hegesztették egymásba, úgy meredtek az ég felé, akár valami hatalmas antennarendszer. Addigra újabb autók és munkások érkeztek, néhányuk a tisztás szélén álló magasfeszültségű villanyoszlopon szerelt, a többiek az antennarendszert kerítették körbe zöld dróthálóval, és a látcsővel jól látszott az is, hogy az oszloprengeteg közepén ott a hamzakő, amelyre a favágók bukkantak előző nap. A faluban azt beszélték, az erdőben zavaróállomás épül, egyesek szerint valami egészen más, de hogy mi, azt ők se tudták megmondani. Kedden este a tévé és a rádió még folyamatosan azt ismételte, hogy a vizsgálatokra és egyéb okból elszállított hamzakövek mindegyike visszatért az eredeti helyére, közben több baleset is történt, ezért a kövek megközelítése tilos. Bemondták azt is, hogy a kövek a légkörön kívülről érkeztek, hétfő délelőttig kisebb foltokban több tucat hullott le belőlük, de azóta nem találtak újabbat. A hamzakövek mérete és elhelyezkedése feltételezhetően bináris kód, a kisebbek jelentik a nullát, a nagyobbak az egyest, és ezek a számsorok több földrajzi helyre utalhatnak. Nálunk a templom előtt a kisebbet, a tíz centis élűt, az erdőben a tizenöt centiset találták. A templom előttihez nem építettek semmit, nem is bántották, csak körbekerítették zöld dróthálóval, és a nagy juharfa árnyékából két fegyveres katona őrizte. Szerda hajnalban dübörgésre ébredtem, teherautók húztak el az ablakom alatt, és mire megvirradt, az utcákat ellepte a hadsereg. Ellenőrzőpontokat állítottak fel, az orvoson és a postáson kívül csak azokat engedték a falu erdő felőli része felé, akik igazolni tudták, hogy ott laknak, de a település határát ők sem hagyhatták el. Reggelre megszűnt a tévé- és rádióadás, és telefonálni sem lehetett, a mobilok elnémultak. A hivatal épületére és néhány házfalra plakátot ragasztottak, amelyen a lakosság türelmét kérték, illetve felsorolták a katonaság intézkedéseit, többek között azt, hogy a hét minden napján délután háromkor költöztető teherautók indulnak, aki tehát el szeretné hagyni a települést, megteheti. A templom ajtaján is állt egy felhívás, a pap péntek délelőttre rendkívüli misét hirdetett. Tudtam, hogy aznap nem jutok el Vandához, beültem hát én is, hogy átgondoljam, mit tehetnék. A padsorok megteltek, a pap a globalizációról, a megsokasodó hamis prófétákról és a végítélet elközeledéséről beszélt, aztán arra kérte a híveket, hogy erősítsék meg a hitüket. Mire hazaértem, a házinéni rántott csirkét készített, és meghívott ebédre. Mióta a fia elköltözött, nem járt templomban. Azt mondta, gondolkodott rajta, hogy ma ő is eljön, aztán úgy döntött, már nem mozdul, se templomba nem megy, se a falut nem hagyja el többé, ha úgyis közel a vég, akkor legalább itt érje. Ebéd után kifizettem neki az albérlet árát egész hónapra előre, összepakoltam a hátizsákomat, és abban a reményben köszöntem el, hogy hónap végéig vagy akár már néhány nap múlva visszatérek. Gondoltam, megkerülöm a falut, és ha a másik oldalról be tudok menni az erdőbe, mégiscsak megnézem Vandát az erdészlakban, ha meg nem, akkor begyalogolok a városba, hogy lássam, mi van ott. Alig hagytam el az utolsó házat, már látszott a katonai kordon az erdő körül, így hát megfordultam, és elindultam a dűlőn, az embermagasságú kukoricaszárak között, tele volt velük a határ. A város nincs messze, aszfalton is csak nyolc kilométer, de erre talán még kevesebb. Félúton, a bányatavaknál, ahonnan már látszanak a templomtornyok, megálltam, hogy pihenjek kicsit és rágyújtsak. Két éve, amikor elküldtek a városi papírüzemből, itt húztam meg magam pár napig. Akkor még megvolt az ipartelep, a tavaktól a téglagyárba homokot és agyagot szállítottak a kisvasút csilléiben, néha fát az erdőből, és műszak végén a munkásokat. A biciklijüket feldobálták az utolsó járat kocsijaira, felugráltak, és egészen az égetőkemencékig mentek, onnan már csak három kilométer a város. A felszámoláskor a gyárudvaron rengeteg tégla megmaradt, akkor döntöttek úgy, hogy nem messze a bányatavaktól lakótelepet építenek. Végül mégsem készült el, az egyetlen megkezdett épület süllyed, az agyagos talajon erősebb alapozás kellett volna, nagyobb eső után a lakótelep helyét meg se lehet közelíteni. Igaz, mostanában már szép időben sem jár erre senki, a környékbeliek évekkel ezelőtt mindent széthordtak, csak a négy fal maradt és köztük a szétázott, sárba taposott tető, amit gyerekek készítettek még annak idején a sínek mellett hagyott, összedrótozott nádkötegekből, hogy felrakják a csupasz gerendákra. Eldobtam a cigarettát, és elindultam az épületroncs felé. Bent szétnyitott, fekete műanyag koporsókat találtam, egymásba csúsztatva, tizenkét magas halomban álltak, lehetett belőlük vagy négyszáz. Nemrég kerülhettek ide, mert por nem volt rajtuk, és ahogy kifelé fordultam, a bejáratnál megláttam a teherautók friss keréknyomait is. Még szűk félórát gyalogoltam, amikor megszólalt a telefonom. Hangüzenet várt Vandától. Elmondta, hogy az apjával a városban vannak, aztán többször bediktálta az utcanevet és a házszámot. Kedd óta először éreztem örömet, és átjárt az az ismerős bizsergés is, ami a találkozásaink előtt szokott. Mire a megadott utcához értem, eleredt az eső. Gondoltam, beállok a sarki tömbház melletti fa alá, ott nem esik annyira. Kivárom, míg csendesedik, akkor átfutok az utca másik oldalára, az ereszek alá. Végül mégse mentem, mert ahogy felnéztem a virágágyással körbevett tömbház üvegezett falára, megláttam a második emeletről kihajoló nőt. Hatvan év körül lehetett, könyökét a korláton támasztotta, a haja csapzott volt, és ócska, fényes pongyolát viselt. Először azt hittem, cigarettázik, csak aztán fogtam fel, hogy nekem integet. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal kezdte, később egyre határozottabban hívott. Ránéztem a házszámra, ugyanaz volt, mint amit Vanda megadott, úgyhogy a bejárati ajtóhoz léptem, és felszaladtam a másodikra. Ahogy befordultam a nyitott folyosóra, megcsapott a huzat, és a hajamról elindult esővíz végigcsorgott az arcomon. A nő nem szólt, szélesre tárta a lakásajtót, aztán intett, hogy menjek már. Csak akkor ismertem meg. – Vanda? – kérdeztem bizonytalanul, mert inkább mintha a saját anyját láttam volna. – Én vagyok – mondta. A hangja és a gesztusai ugyanolyannak tűntek, mint az erdészlak teraszán, de ez a Vanda legalább hatvanéves volt. – Mi történt? – kérdeztem. Nem tudom, felelte. Aztán hellyel kínált, és közölte, hogy szerdán állítólag a tévé és a rádió is azt ismételgette, hogy csak valami kísérlet volt az egész, de ő már nem tudja, mit gondoljon. Neki senki se hisz, pedig aznap reggel a saját szemével látta a kék overallosok összeaszott holttesteit, egy irányba feküdtek a földön, tele volt velük a tisztás. Persze ez senkit se érdekel, senki se foglalkozik vele, mennek a szappanoperák, folyik tovább az élet, mintha az egész meg sem történt volna, mintha ez kívül esne mindenen. Leraktam a zsákomat, és végre leültem. Akkor vettem észre az apját, a másik szoba heverőjén feküdt, infúziós cső lógott ki a karjából. Az arca ráncos volt, engem figyelt, vagy legalábbis először úgy tűnt, de miután köszönésféleképpen a szemébe néztem és bólintottam, még csak nem is pislantott, üres tekintettel bámult tovább a semmibe

– Így találtam rá szerda reggel az erdészlak mellett – mondta Vanda. – Azonnal kocsiba tettem, behoztam a kórházba, de nem tudnak vele mit kezdeni. Tegnap engedték haza saját felelősségre. Kinéztem az ablakon, a belső udvarra lehetett látni. Aztán, ahogy lassan felsejlett az üvegben az arcom, megrettentem. Ránéztem a kezemre, kimentem a fürdőszobába, és a tükör elé álltam. Vagy öt percig figyeltem magam, mire valamennyire megnyugodtam. Nem láttam változást. Szárazra töröltem a hajam, és visszaültem Vanda mellé. Azt mondta, valamikor régen olvasott egy cikket arról, hogy nemcsak a fény, de az idő is hullámtermészetű, vagy valami ilyesmi, már nem emlékszik pontosan. A lényeg, hogy ha ez igaz, akkor a kövek miatt valahogy összezavarodhatott ez a hullám, és vele az idő is, de jöhet egy másfajta hullám, és akkor újra minden a régi lehet.

– Igen – mondtam.

– Eltelt az életem, és nem történt velem semmi – sírta el magát Vanda. A könnyei végigcsorogtak az arcán, aztán be a fényes pongyola alá. Odanyújtottam egy zsebkendőt, de eltolta magától. Még sokáig ültünk egymás mellett, hallgattuk, ahogy kopog az eső az ablakon. Éjfél után elállt. Kint alig volt fény, az udvari tócsákban tükröződött a telihold.