bodor-adapt cannes-ban. most

Bodor Ádám: Megbocsátás

(1978. december 15.)

Furcsa és rövid utca volt, csak páratlan oldalán épültek házak, a páros oldalon a temető kerítése emelkedett kilazult köveivel. Svanczné, az egyik utcabeli, erre a kerítésre kapaszkodva hívta esténként a temető cserjéi közt bóklászó macskáját. Egy este igen sokáig lehetett hallani nyávogó, hívogató hangját, végül lemondóan és megtörten egymagában tért vissza. A macska többé nem került elő. – Ő volt az – mondta Svanczné, és a Vlassza asszony házára mutatott.

Vlassza asszony szoborszerű, derék és sima nő volt, megedzette, megszépítette a magány, az örökös várakozás s az a végtelen türelem és ünnepélyesség, amivel minden másnapra fölkészült. Amikor meghallotta szomszédai suttogását, amit a szél olykor ellengetett falai alatt, minden indulat nélkül egyszerűen becsukta az ablakot.

A tél első igazán hideg napján idegen tért be az udvarára. Fekete zekés, orosz kucsmás, szőrös nyakú férfi volt. Egyik kezét zsebében tartotta, másikból fagylaltot szopogatott, ezért könyökkel nyomta le a kilincset. Megállt a szoba ajtajában, nézte, nézte a sudár Vlassza asszonyt, aki egy konyhaszéken állva öntözgette a künti hidegből a szekrény tetejére menekített cserepes virágokat. Vlassza asszony tudta, idegen van a házban, tudta a nyalintás hangjából, épp megállapodott az ajtófélfa mellett, s őt figyeli. Miután kiürült az öntöző, lelépett a székről és megfordult.

Az orosz kucsmás, szőrös nyakú idegen röviden előadta: a közeli tóparton halászott kicsi kavicsokat puszta kézzel. Mutatta zsebéből előhúzott keze fején a jegesen bőröző víz vonalát, ujjait mintha gyűrűk égetnék, mintha most is jeges kesztyűt viselne. Azért jött, hogy ezt a vízben kutató kezet megmelegítse. Bizonyságul elővett három kavicsot, megnyalta őket, hogy jobban mutassanak. – Elhiszi? – kérdezte végül. – Természetesen – mondta Vlassza asszony –, ilyen időben megfagyni, az normális dolog.

Előbb langyos kézmosó vizet kapott, aztán meleg teát, majd meleg ebédet. A meleg vacsora után lába egy másik szék párnáján pihent, borostáját Vlassza asszony puha tekintete cirógatta, fagyos keze a derék nő közelségében melegedett. Megnyugtató volt az is, hogy nem idegen házak lámpáinak sárga fénye, hanem a temető fölötti este lila sötétje és csendje tapad az ablak üvegére. Bár ekkor már sok mindent megsejtettek egymásban. Vlassza asszony mégis megkérdezte: – Kicsoda maga, barátom? – A fagyos kezét melegítő férfi szeme kitárult. – A Svanczné macskája vagyok – mondta csöndesen. Vlassza asszony lehunyta a szemét. – Sejtettem – mondta nagy későre, s jobb keze kissé diadalmasan és lassan ökölbe szorult.

Reggel egy szoborszerű, derék bádogos ült a vendég ágya szélén. Vlassza asszony testvérbátyja. – Egy cica! – dörmögte – ezt akárki mondhatja. S mi lesz, ha Svanczné megtudja? – A szőrös nyakú férfi (vagy talán macska) elmosolyodott, elnézően ingatta a fejét. – Svanczné? Őt elfelejtem. Neki nincs mit megbocsássak. – A bádogos megértette e lény különösségét: nem kezdheti ugyanott, ahol abbahagyta.

Reggeli előtt koccintottak. – Mutasd már azokat a kavicsokat – mondta a bádogos megenyhülten. – Ugyan – mosolygott a lény –, közönséges utcai kavicsok. Azokkal csak benyaltam magam.

*****************************

további kisfilmes bodor-adaptok:

& ez: