Peter Sloterdijk: Világra jönni — szót kapni (részlet)

Előadásom menete, hölgyeim és uraim (…), egy kicsit kitért a sodrából. Kis világ- és születés-poétikánk legfontosabb fejezetei még felütésre várnak. De a legfontosabb mindig különös dolog: a legfontosabb dolgok mindig azok, amelyek vagy egyáltalán nem érnek rá, és akkor már tárgyaltuk őket a sürgősségről szóló fejtegetésekben, vagy pedig még a súlyosaknál is súlyosabbak, és ekkor meghatározatlan ideig félre kell őket tennünk. Kis világpoétikánk számára ebből egy negyedik elem adódik, a félretétel-apriori, amelyet az elhalasztás elvének is nevezhetünk. A félretétellel létrejönnek a legfontosabb dolgok előcsarnokai, és ezeket az előcsarnokokat életre lehet kelteni, be lehet lakni és be lehet rendezni. Elmondható, hogy az élet művészete nagyrészt a mellékes dolgokra vonatkozik, mint ahogy annak a sejtésnek is van némi alapja, hogy a valóságos élet jó része nem a játéktéren, hanem valahol oldalt játszódik le, nem a főprogramban szerepel, hanem a szünetben. Az előcsarnokban a könnyű hangzás uralkodik, és a mellékszereplők a hősök. Miként mindenki láthatja, ma a kulturális roham az előcsarnokba is behatol: az igazi metropolisz-lakók számára az élet az összes diszciplína könnyen-vételének tízpróbájává alakul át, a gyorsaság költészetté, a szuverenitás mindenki lelki cukorkájává válik; tizennyolc évesen már megvan a jogosítványunk és rendelkezünk a félretétel képességével, és amióta vannak tanfolyamok, ahol megtanulunk mindennel jobban bánni, valóban megtanulunk minden elől kitérni. Éljen az előcsarnok; az egész posztmodern az előcsarnok elvének dicséretét zengi, és a mellékszínterek felértékeléséből és megsokszorozásából él. A posztmodern megtanított arra, hogy véget vessünk a fő- és állami jeleneteknek, megtanított arra, hogy visszaadjuk azokat a forgatókönyveket, amelyekben az áll, hogy erőltessük meg magunkat és váljunk hősökké.

Nyilvánvaló, hogy a félretétel-apriori csak a posztmodern korban találja meg a maga apologetáit. Komolyan vesszük a nem-komolyan-vételt, és elvvé tesszük az elhalasztást, új szkepszis dícséri a kis különbségeket, a kis írók nagybetűkkel írnak az előcsarnok-különbségekről (…) Amióta az előcsarnok abszolúttá vált, tetszőleges mellékes dolgok váltak hen kai pantá-vá ((az egy és az egész)), és mivel itt már minden csak egy (azaz más, mint minden más), ezért az én kis különbségem a világ tengelyévé válik. Most újra mindent megtehetünk a semmiért (…) Laza csúcsteljesítmény, minimális erőbedobás — ez a korszellem, amely a tempóról gondoskodik. A cserejátékosok sztárokká válnak, a nullák más nullákat eggyé avatnak — eljött a digitális demokrácia. Mert a félretétel működik, a világ visszakapta rózsaszínű arculatát, és ha egy olyan világra jöttünk, amely úgy néz ki, mint a miénk, mérsékeltek katasztrofális és apokaliptikusan kényelmes — az emberiség a szakadék szélén tántorog, de a takarítónő még hetente kétszer jön —, akkor ezért az elhalasztás hatalma és a fontosabb dolgok félretételének világteremtő gesztusai a felelősek. Az elhalasztásnak köszönhető, hogy a kedves emberek ezeréves birodalmában az élhetőség hangneme uralkodik. Ennek eredménye, hogy a könnyű élet poétikája az életre-halálra menő forgatókönyvekkel szemben sikerrel fenntartja magát…

/Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999, 100-102. o./