Dr. Túri Zoltán klinikai pszichológus, pszichoterapeuta

Bajtai András: Ébredések

 

Most kell erősnek lennem.

A hajnali derengésben.

Körülöttem kialvatlan vendégmunkások

bámulják a becelofánozott Lottó szeleteket,

és még csak a rozoga buszra várunk,

de pontosan látom az arcukon,

hogy lélekben már ott sorakoznak mind

a futószalag mellett

az egyetlen megmaradt konzervgyárban,

régen beletörődve abba,

hogy bármi megtörténhet velük,

de a pincepörkölt és az aprópecsenye

akkor sem fogy el.

 

 

Most kellene erősnek lennem.

Mert eszembe jutottál.

Hogy valóban te voltál-e,

és tényleg itt voltál-e,

vagy csak megint az ismétlődött meg,

ami eddig mindig,

én pedig újra gyáva voltam,

és nem akartam észrevenni,

hogy mindvégig egyedül vagyok a városban,

aminek létezését már évekkel ezelőtt elfelejtették

a térképészek, a kalandorok és a meteorológusok.

 

Most akarok erős lenni.

A délelőtti verőfényben.

A sáskahabbal teli, kiszáradt szökőkút előtt állva,

miközben azt próbálom kitalálni,

hogy mennyi idő is telhetett el,

mióta egyedül hagytál a lépcsőház

megüresedett mellkasában,

ahol úgy préselődtem össze,

mint egy lagzin a sajnálkozó tekintetek

között magára maradt,

mozgássérült kislány

porcelánt is kettéroppantó,

pikkelyes félmosolya.

Most kell erősnek lennem.

Mert hosszú az útja egy piros nyakkendőnek.

Most.

Amikor a szív egy pont is lehetne akár.

​

​

​